"Egymagam vagyok, senki sem szeret 

Szívem összeszorulva a földön reszket

Remeg ajkam, hideg a testem.

Az érzés, darabokra töri lelkem. " 

Évike 

Becsapódott mögötte az ajtó. Édesanyja távolodó alakja könnyei homályába veszett. "Intézetbe mész! A fene se küszködik veled! Te teszed tönkre az életemet!" Ezek voltak az utolsó szavai. Ez a pár mondat örök emléket vés egy kisgyermek emlékezetébe. Még akkor is, ha csak 3 éves. 

Évike 3 éves volt, mikor édesanyja intézetbe adta. Korábban otthon lakott, édesapjával és testvéreivel. Sokat veszekedtek. Mindig hideg volt, így emlékszik, de együtt voltak. Imádta a testvéreit. Négyen voltak együtt. Évike volt a legkisebb közülük, Józsi pedig a legidősebb. Klári 6, Bandi pedig 4 volt, mikor elszakadtak egymástól. Örökre.

Egy hideg téli estén Évike szülei nagyon hangosan veszekedtek, kiabáltak, verekedtek. Édesapja dühében konyhakéssel fenyegetőzött, azt mondta "megöli az összeset aztán nem lesz probléma". Évike tudta, hogy rájuk, a gyerekekre gondolt. Félt. Remegett. De ez az érzés nem volt idegen számára, szinte minden nap átélte. Sosem tudhatta mi lesz másnap. Egyszobás kis házukban nem volt fűtés, sem villany. A vizet is  a kútból hozták. Sokszor jöttek hozzájuk kedves emberek, akik segíteni akartak nekik, de édesapjuk mindenkit elhajtott. Az alkohol elvette az eszét. Nem mindig került étel a tányérjukra, de apukája napi betevője mindig meg kellett, hogy legyen. Édesanyja pedig mindent megtett azért, hogy apukáját boldognak lássa. Mert ha apa boldog, nincs kiabálás. Így sosem panaszkodtak. Nem kértek, nem sírtak, csak elfogadták ha van örülnek, ha nincs, várnak. 

Józsi sokszor hozott ételt nekik, nem tudni honnan. Ilyenkor édesanyjuk gyorsan megetette a gyerekeket, mielőtt az apjuk felébredt a napközbeni szundításból.  Csendben kellett lenni. Halkan, nehogy apa felébredjen, mert akkor nagyon mérges lesz. Ha pedig apa mérges, akkor felborul a világ. Anya kiabál és sír, apa dühöng és megpofoz bárkit aki a közelébe megy. Egy nap édesapjuk haragja Klárikára készült lesúlytani, de Évike elébe állt. Kiabált, kis testével megfeszülve várta az ütést, közben pedig üvöltött ahogy a torkán kifért: "Hagyjad abba!Nem bántod a Klárit!" Apa kinevette. Egy mozdulattal repítette őt a falnak, majd Klárit is. Együtt sírtak összegörnyedve a padlón. De ettől apa még idegesebb lett. 

Ha apa nem volt otthon, anya sokszor szidta őket, a gyerekeket. Mindig elmondta, hogy "apátok miattatok ilyen".  Ezért Évike, Józsi, Klári és Bandi is úgy érezték ők nagyon rossz gyerekek. Ez az érzés csak erősödött, mikor apa leszidta őket amiért nem ölelik meg őt, vagy nem mondják neki "szeretlek". Apa szerint a gyereknek tisztelni kell az apjukat, mert az a dolguk. Ha szép szóval nem ment, akkor erőszakhoz folyamodott. Mert vagy így, vagy úgy, de kijár a tisztelet. 

Évike minden nap bizonytalanságban élt. Nem számíthatott szüleire, egyedül testvéreivel fonta össze szoros kötelék. 

Anya végül döntött. Összapakolta a gyerekek ruháit, egy táskába tette, és azt mondta nekik intézetbe mennek. Nem maradhatnak itt tovább, mert apa mindig miattuk dühös. Azt mondta ez így nem élet. Azt a kevés játékot, ami volt nekik, nem vihették magukkal.

Az intézetben kedves nevelők vették őket körbe. Lefürdették, megmosták a haját, tiszta, illatos, meleg ruhákat kapott. Együtt lehetett a testvéreivel. 

 Itt szabályok voltak, de nem olyanok mint otthon. Lehetett játszani, hangosan beszélni,énekelni, sőt az udvaron kidóbósat is játszhattak. Sok gyerek volt az intézetben. Nagyok, kicsik, együtt mindenki. Évi arra emlékszik, hogy az első estéjén, mikor nyugovóra kellett térni, Klárival egy szobába kerültek, de Józsi és Bandi egy másikban aludtak. Emese, egy 16 éves lány ült oda Kláriék ágyához, simogatta őket, és elmondta nekik, hogy itt biztonságban lesznek. Itt mindig lesz étel. Egy nap többször is. Adnak mindig illatos, tiszta ruhát. Csak szót kell fogadni. Ha nem csinálsz rosszat, akkor jól bánnak veled. Emese addig ült az ágya mellett, amíg szépen lassan, furcsán édes nyugalomban álomba nem szenderült.

Évi másnap kipihenten ébredt. Számára ismeretlen, jóleső érzés kerítette hatalmába. Az első dolgai közt szerepelt, hogy átszaladjon, megnézze Józsi és Bandi is jól vannak-e. 

Teltek a napok, hetek, majd hónapok. Eleinte hiányzott nekik édesanyjuk, kérdezték a nevelőket, mikor jön hozzájuk anya. De anya nem jött. Ahogy más sem. Így szépen lassan kialakult egy új életük, anya, apa nélkül. Barátságok szövődtek, Emese állandó bástyája lett Évinek és Klárinak. Emese volt az, aki gyengéden szeretetteljesen ölelte őket minden este, és mondta el nekik, hogy mennyire de mennyire szereti őket. Emese azt is mondta, hogy biztos abban, hogy eljön majd értük egy új "anya", aki már most szereti őket, csak még nem találkoztak. Évi nem tudta elképzelni, hogy ez mit jelent.

Egy vidám, napsütéses nyári vasárnap Edit néni, az otthon vezetője behívatta magához a négy testvért. Szigorú hangja most lágyabban csengett, azt mondta : "Ma jön valaki, aki azt szeretné, ha ő lehetne az anyukátok. Jól viselkedjetek, mert akkor akár már jövő héten új családotok lehet." 

A gyerekek egymásra néztek, nem tudták örüljenek, féljenek, izguljanak vagy egyáltalán mit csináljanak a hír hallatán. Mit is jelent ez? Új otthon? Új anya? De hiszen nekik van anyukájuk. Volt otthonuk. Most akkor majd annak a néninek kell mondani, hogy "Anya"? Kavarogtak az érzések bennük. Együtt töltötték a következő pár órát. Beszélgettek. "Vajon kedves lesz? Ott majd lesznek játékok? Tud főzni? Lesz étel? Hol fogunk lakni?" Sok sok kérdés, amire egyelőre nem kaphattak választ. 

Délután idegen női hangott hallottak a folyosóról, összerezzentek, mikor Edit néni a nevüket kiáltotta. Tudták, most fognak találkozni az "új anyával". 

Kiléptek a folyosóra, és félve tekintettek körbe. Mária néni azonban már térdelve várta őket az ajtajuk előtt. Széles mosolyra húzódott a szája, bemutatkozott, majd egyesével megölelte a kicsiket. Mindegyikük kapott egy kis csokit ajándékba, és Mária néni megkérdezte tőlük, van-e kedvük beszélgetni vele kicsit. Igen-t mondtak. Edit néni a játszószobába kísérte a csapatot, majd magukra maradtak. Mária néni kedves volt, nem faggatta a gyerekeket, inkább ő mesélt. Elmesélte hol él, hogy vannak cicái és kutyái. Elmondta, hogy nagyon szeretné, ha elmennének vele, mert szívesen befogadná őket otthonába. 

A 4 testvér remegő izgalommal búcsúzott Mária nénitől. Alig várták, hogy újra láthassák őt. Évi sírt, mikor becsukódott az ajtó. Azt gondolta sosem látja viszont. "Túl szép volt..túl jó lett volna..." De Edit néni hamar megnyugtatta őket, hogy Mária néni jönni fog. 

Két nagyon feszült és várakozással teli hét telt el azután, majd Edit néni és a nevelők összecsomagolták a testvérek kevés kis holmiját, várták Mária nénit, ma "hazamennek". Mária néni sírt, mikor meglátta a négy kis arcocskát. 

Végre hazamentek. Mikor meglátták új otthonukat, sikítottak örömükben. Egy szép virágos családi ház volt Mária néni otthona, amit most már megosztott a testvérekkel. Mindenkinek volt külön szobája, szép ágya, sok ruhája, játékok, minden amire egy gyermek vágyhat. Mária néni kedves volt velük, türelmes és megértő. Sokat beszélgetett a gyerekekkel, együtt főztek, sétáltak, barkácsoltak, virágot ültettek. Mindent együtt csináltak. Megízlelhették végre milyen egy meleg, szerető otthon. Milyen az, mikor boldog vagy, hogy hazamehetsz. Milyen az, mikor szeretettel várnak. Mikor valaki csak neked főz, csak a te kívánságot, a te vágyaid érdeklik. Milyen az, mikor törődnek veled, mikor ellátják a sebeid ha vérzel, mikor egy gyógypuszi meggyógyítja a legnagyobb bajokat is. Mikor van kihez hozzábújni ha szükséged van rá, van valaki, aki elmondja mennyire szeret és mennyire fontos vagy. 

Az közös életük nem volt zökkenőmentes. Sok harcot vívtak meg egymással, egymásért. De Mária néni nem adta fel. Anyát és apát sosem látták viszont. Egy ideig sokat beszélgettek róla, emlegették, majd az idő és Mária néni meséi megszépítették a múlt emlékeit. Már nem fájt annyira. 

 Évinek sokáig voltak rémálmai. Mindig attól félt, hogy mire felébred, a valóság eltűnik, ő pedig újra éhes és fázik valahol a semmi közepén. Sokszor bepisilt, kiabált, remegett. Mária néni ilyenkor magához ölelte, simogatta kis fejét, és ha kellett ezerszer elmondta: "Én mindig itt leszek neked."  

Teltek az évek, sok boldog pillanatot éltek meg együtt Mária nénivel, mint egy család. Úgy éltek mint egy család. 

Évike 12 éves lett, mikor azzal a hírrel érkezett haza az iskolából, hogy szerelmes lett. A fiú nagyon aranyos, nagyon kedves, mindent megtesz Évikéért. Így mesélte. Mária néni sokat beszélgetett Évikével. Szerette volna ha tudja, hogy mennyire értékes kislány is ő. Félt, hogy Évike nem gondol túl sokat magáról, nincs önbizalma és a szeretetért cserébe szinte bármit megtesz. 

Egy nap Mária néni korábban ment az iskolába a gyerekekért. Véletlenül hallotta meg, mikor a "szerelmes" fiú odaszólt Évikének: "Na hozzad már te csicska! Megmondtam, hogy egy semmi vagy hallod, örüljél, hogy szóba állunk veled!" A gyerekek nem látták Mária nénit, akinek könnyek gyűltek a szemébe. Mert Évike azonnal teljesített a fiú utasításait. Mikor odavitte neki amit kért, mosolyogva várta a dícséretet, a jó szót tőle. De csak ezt kapta: "Kész csoda, hogy megértetted. Becsüljed magad, mert tudod mi lesz ha nekem se kellesz. Na jól van, viheted a kabátomat." Évike, pedig mint egy szófogadó kiskutya, követte a fiút és cipelte a kabátját. Mária néni utána szólt, Évike megpördült és odafutott hozzá, majd fülig érő szájjal mutatta Mária néninek: "Látod anya? Annyira szeret, hogy vihetem a kabátját!"

Nekünk, akiket nem törtek ketté életünk kezdetén, ez egy megrázó jelenet. Felkavaró, hogy egy 12 éves gyönyörű, okos lány, azt gondolja, hogy ennyit érdemel. 

Mária néni sok sok beszélgetés során próbálta elmondani Évikének mi is ezzel a baj. De sokáig nem értette. Nem értette miért rossz ez, hiszen a fiú nem bántotta, nem ütötte meg. 

Honnan is tudhatta volna Évike, hogy milyen egy egészséges kapcsolat, ha a minta, amelyben felnőtt egy groteszk képet mutatott? 

De Évike végül megértette. Elfogadta magát. Megszerette magát. Hosszú évek alatt, szakember segítségével, de rájött mennyire értékes nő lett belőle. Rájött, hogy ami történt nem az ő hibája volt. Nem a gyerekek hibája az, ha egy felnőtt nem tud felelősséget vállalni a saját gyermekei iránt.  Rájött arra is, hogy a férfinak tisztelnie kell a nőt, ahogy a nőnek is a férfit. Felismerte, hogy egy kapcsolat nem alá-fölé rendelt viszonyt jelent, hanem társat. 

20 évesen ismerte meg azt a fiút, aki később feleségül vette, és 2 gyönyörű gyermekük született. Az a család, ami neki sosem lehetett, megelevenedett a jelenében. Anyává tudott válni. Igazi anyává. Olyanná, mint Mária néni. Akinek bár nem volt sosem vér szerinti gyermeke, mégis igazabb, valódibb, szeretőbb anyává tudott válni Évikének és testvéreinek mint saját édesanyjuk. Példa lett számukra. 

"Azt mondom, hogy a család szeretetet és őszinteséget jelent. Azt mondom, hogy a családot senki nem határozhatja meg: senki sem döntheti el, hogy két, három, négy vagy tíz szív dobban egyszerre. Azt mondom, hogy minden olyan életforma, amely a szíved ellen való, előbb-utóbb elpusztít téged." 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu