Gyerekként egyedül állsz szemben sokszor a világgal. Máshogy gondolkozol mint a felnőttek, máshogy érzel, mást akarsz. És nem érted. Mit miért mondanak, mit akarnak, mi a tiltások oka, miért nem lehet vajon mindent megtenni amihez csak kedve támad az embernek? Miért ne lehetne csokitorta a vacsora, vagy miért nem lehet mindig a neten lógni, barátokkal csevegni? 

A kiskamaszkor küszöbén bizony olyan változások állhatnak be addigi életünkbe, amire addig nem számítottunk. Az addig kedves, bújós, hálás gyermekünkből hirtelen válhat visszabeszélő,elégedetlen gyerek, akire rá sem ismerünk. Ez a saját gyermekeinkkel is így van, (ennek a korszaknak is megvannak a maga szépségei), a nevelt gyermekeknél pedig hatványozottabb odafigyelést igényel. 

Mikor állsz a gyerek előtt, aki eltorzult arccal kiabál neked, nehéz higgadtnak és nyugodtnak maradni. Mikor az egész életének nehézségeit a te számládra írja, mikor a vér szerinti szüleinek hibáit a te hibáidként emlegeti, nehéz rezzenéstelen arccal megvárni a vihar végét. Ha elült a vihar, újra csend és béke honol, elgondolkozom azon, vajon én milyen voltam kiskamaszként. Bizony én is folyamatosan haragudtam a világra, pedig nekem sokkal kevesebb okom volt rá, mint azoknak a gyerekeknek, akik állami gondoskodásban élnek, akár nevelőszülőknél, akár intézményekben. Ha én olyan dühöt és haragot éreztem akkor, mit érezhetnek ők? Vajon mikor és hogyan tör fel belőlük az a rengeteg sérelem? Vajon tudok-e segíteni nekik? 

Millió kérdés cikázott át az agyamon, miközben hallgattam Lili kifakadását. Egy újabb csalódást okozó kapcsolattartás után, úton voltunk hazafelé, mikor az addig csak egyre rakódó sérelmeiből kiborult egy csepp, de éppen rám. Várta a szüleit, újra bizakodott, reménykedett. Meg is bocsátott már magában nekik  a korábbi csalódásokért, izgalommal nézett az aznapi találkozóra, ahová egyébként nem keveset utaztunk. Szeret velem autózni, ilyenkor élvezi a teljes figyelmet, rengeteget mesél, nosztalgiázik. Már nem fájdalommal mesél a múltjáról, nem törnek elő a könnycseppek a gyönyörű szemeiből, csak mosolyogva beszél arról, milyen is volt régen. A sok rossz élmény mellett mindig megtalálta a jókat, a szépeket, amikre öröm ma is visszaemlékezni. Ilyenkor látom azt, sokszor mekkora különbség van a gyerekek és a felnőttek között. Míg a felnőtt belebetegszik, tönkremegy, befordul ha valami nagyon rossz történik vele ,a gyerek újratervez, optimistán tekint a jövőbe, felejt és megbocsát. Ami az egyik legfontosabb. Nem haragszik. Nem cipeli évekig ennek az óriási tehernek a súlyát, hanem leteszi valahol, és megy tovább, előre néz. A gyerekek sokkal könnyebben tudnak alkalmazkodni mindenhez, részben ezen képességük birtokában. Meg tudnak bocsátani. El tudják engedni a haragjukat, bármilyen szörnyűségeken mentek keresztül. Vajon mi felnőttek miért nem tudjuk ugyanezt tenni? Miért haragszunk évekig?

A kapcsolattartásra érve Lili öröme egyre fokozódott, boldogságát úgy tűnt semmi nem töri meg. Aztán vártunk. Eltelt öt perc, tíz perc, majd húsz. Rá kellett jönnünk, ide bizony nem jön senki. Láttam az arcán, hogy már tudja, de inkább nem kérdezi meg, mert ha kimondjuk utána már nincs visszaút, valósággá válik. Így még vártunk. Nem akartam megtörni azt a folyamatot, amit láttam rajta keresztül futni. Hagytam gondolkodni, megélni. Majd fél óra múlva szólt, menjünk haza anya. Én pedig megöleltem, elmondtam újra, hogy mennyire szeretem és elindultunk.

Egy ideig csak nézett ki az ablakon, nézte a tájat, a hegyeket, az állatokat. Aztán szépen lassan változott át a szépséges arca, jöttek elő szeméből a könnyek. Ismerem már, tudom, hogy ilyenkor hagynom kell ha nem szól. Nem faggattam, kérdezgettem, csak megfogtam a kis kezét, épp annyira, hogy érezze én ott vagyok neki. Ő is megszorította az enyémet, de éreztem, hogy elhúzódik tőlem. Nehéz ilyenkor beleképzelni magunkat azokba a mélységekbe, ahol ők járnak. Újabb csalódás. Újabb kudarc. Büszkén vitte az érmeit, okleveleit, amit meg akart mutatni édesanyjának, de ő nem volt kíváncsi rá. Összegyűrte az egyik oklevelet, ledobta a földre és dühösen annyit mondott: Na ennek sem volt értelme! Éreztem, hogy a bomba robbanni készül, ezért csak hallgattam. Úgyis robbanni fog. Ki kell, hogy jöjjön ez a rengeteg feszültség. 

"Miattad van minden!- kezdett bele. Ha te nem mondod, hogy jövünk akkor nem készülök így! Minek mondtad, hogy jönni kell, ha nem is jött senki! Nincs telefonod? Nem tudtad volna megkérdezni? Vagy ennyit se érek?" Tudta jól, hogy előtte napokban folyamatosan egyeztettem a gyámmal, az anyukájával is. Megígérte, hogy jön. Mit tehettem volna még? Ő is tudja, hogy semmit. Nincs jogom odavinni az anyukáját, pedig ha lenne megtenném, hogy ő kapja ezeket a kérdéseket. Lássa mit okoz azzal, hogy "bocsi éppen nem tudtam elmenni"..... Egy hónapban egyszer.... De persze én megértem, a lánya viszont kevésbé. Teljesen jogosan.

"Nincs is értelme versenyekre járni, meg jó tanulónak lenni! Ki kíváncsi rá? Te? TE NEM VAGY AZ ANYÁM!"

Bumm. Robbant. Megkaptam. Már számítottam erre, az elejétől kezdve, hát most kijött. De nem nekem fájt. Hiszen ez tény, én nem vagyok a vér szerinti édesanyja. Ő is tudja, én is tudom. De amint kimondta, belé nyillalt az érzés. Zokogásban tört ki, félre kellett állnom az autóval, mert az ölembe borult. "Anya nem úgy gondoltam!" - kiabálta. De csak csitítgattam,   hogy nincs semmi baj, nem mondott semmi rosszat, nyugodjon meg. Rázta a sírás, tudtam, hogy a harag nem nekem szólt, most mégis bűntudata van miatta. Megnyugtattam, hogy ne legyen. Percekig csak zokogott, közben keservesen felkiáltott. Annyira átéreztem a fájdalmát, azt az érzelmi vihart ami benne volt....nekem is potyogtak a könnyeim és csak öleltem őt az út szélén. Nem tudtam újat mondani neki, csak amit eddig. Én szeretem, mi szeretjük és mindig ott leszünk neki. Nem ígérhetem azt, hogy az édesanyja is ott lesz, mert nem tudom. Nem hazudhatok csak azért, mert azt szeretné hallani. Mert akkor újra és újra átélné a pofonokat. Nem tudom mit hoz a jövő, nem tudom a következő alkalommal eljön-e. Azt tudom, amit mi tudunk adni. Egy családot, aki szereti. Tudom, hogy kevés és sosem lesz ugyanaz mintha a saját vér szerinti családja lett volna. De ez van, ennél többet nem  lehet tenni. 

 Lassan teltek a percek, ő pedig nem nyugodott. Rázta a sírás, éreztem, hogy tombolnak benne az érzések. Mondtam neki, hogy szálljunk ki az autóból, elmegyünk sétálni. "De anya, itt a semmi közepén?" Igen, mondtam neki, itt a legjobb. Félreálltam egy kis úton a fák között és elindultunk gyalog. A kezébe adtam egy kő darabkát, és mondtam neki, dobja el olyan messzire amennyire most mérges. Ha van kedve kiabáljon is a kő után. Megállt, rám nézett, mint aki azt kérdezi "normális vagy?". De a kezébe vette a kavicsot. Ránézett, megszorította, majd hatalmas lendülettel eldobta miközben teljes hangerővel kiabálta neki: "Gyűlöllek!" Utána félve nézett rám, mit szólok hozzá, de csak adtam a következő követ a kezébe. "Dobd el! Dobj annyit, amennyit csak kell!" Kezébe vette őket, előbbre ment, majd kiabálva, minden erejét összeszedve dobálta a kavicsokat a pusztába. "Átvertél!Megaláztál!Becsaptál!Elhagytál!" Sikítozva kiabálta. Majd egyszer csak megfordult, odafutott hozzám, szorosan magához ölelt és annyit mondott: "Köszönöm!". Kicsit még öleltük egymást a puszta közepén, majd elindultunk hazafelé. Ott letette a terheket a szívéről, válláról. Kidobta őket magából. Mosolyogva szállt be az autóba, csak annyit mondott pajkosan: "Anya te tényleg zakkant vagy! De olyan jól esett!"

Minden gyermek problémáját komolyan kell venni, mert hiába kicsi, a gondjai minimum ugyanakkorák, ha nem nagyobbak mint nekünk felnőtteknek. Hiszen nekünk van lehetőségünk arra, hogy döntsünk, változtassunk az életünkön. Vannak eszközeink, választási lehetőségeink. Nekik nincsenek. Ők belecsöppennek egy-egy helyzetbe, amihez igyekeznek alkalmazkodni, túlélni, de kell, hogy valahogy kiadhassák magukból azt a sok feszültséget, rossz érzést, haragot, dühöt amit olykor olykor éreznek. Ha erre nem adunk lehetőséget később kicsúszhat a lábuk alól a talaj. Nem értjük majd miért lesz magatartás és viselkedés zavaros, miért verekszik az iskolában, miért kezd el cigarettázni, drogozni, olyan társaságba járni ahol csak a rosszat látja, viszont ott törődnek vele. Figyelnek rá. Semmi másra nincs szükségük, mint a figyelemre, szeretetre, megértésre. Ha kiabál, tombol, csak rossz eszközt választott arra, hogy kiadja magából azt aminek ki kell jönnie. De mi felnőttek mutathatunk nekik olyan módszereket, ami segíthet nekik anélkül, hogy bárki sérülne. Ők pedig szépen lassan gyógyulnak majd. Nem viszik tovább azokat a traumákat, amiket átélnek, hanem feloldják őket. Helyettük pedig új élményeket, emlékeket adhatunk nekik, amikre tudnak építkezni később egész életükben, hogy normális, kiegyensúlyozott, boldog életük lehessen! 

Ha 1 évre tervezel, ültess rizst. Ha 10 évre tervezel, ültess fákat. Ha 100 évre tervezel, neveld és oktasd a gyermekeket! /Confucius/

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu