Az állami gondozott gyermekek nevelése felelősség - De vajon kié?
"Hogy mi az utolsó lecke a világról? Az ön felelőssége. Más szóval, az utolsó lecke az, hogy az ön élete még mindig az ön kezében van, és a világ megváltoztatható." /Julius Andan/
A meleg szellő lágyan ringat a habok között. Szikrázó napfény vetül arcomra, és én kezemmel a vízben mártózva élvezem a csodás napot egy matracon fekve, a tenger hullámain. Szemem csukva, a szám mosolyra húzódik. Béke van körülöttem. Majd hirtelen a semmiből, mintha egy dühös hullám vágott volna neki egy szikla oromnak, úgy ébredtem fel álmomból. Itthon vagyok. Valaki sír. Mennem kell. Manó kiabál. "Anya!" Ez én vagyok!
Mire odaérek már ketten sírnak, Bogyó is teljes erejéből próbálta túlüvölteni Manót. Belépek a szobába, látom, hogy Bogyó kezében a mellette lévő polcról levett plüss figurák vannak, abban a pillanatban tervezte éppen elhajítani a sokadik játékot Manó ágyába. Valószínűleg Manóka ettől riadt fel. Bogyó gyakran nem alszik, most már nem kiabál mindig, elfoglalja magát az éjszaka közepén. Most épp Manó dobálásával. Pedig már mindent eltettem a kiságy körül, hogy véletlenül se essen senkinek bántódása. A plüssökre nem gondoltam. Bogyó már mosolyog, örül a társaságnak, Manó viszont vígasztalhatatlan, ahogy mindig mikor felébresztik álmából. Ilyenkor elgondolkozom vajon ők mit álmodhatnak? Visszaringatnám magammal őket a tengerparti napfényes álmomba. Így merülünk újra álomba hajnali fél 3-kor, aznap éjjel negyedszer. Ez egy jó éjszaka volt.
Bogyó 2 éves, még előtte az élet. Mégis annyi mindenen ment már keresztül. Ennyi idősen, sokadik gyermekként látta meg a napvilágot, egy olyan családban, ahol az erőszak és az alkohol karöltve jártak. Testvérei már rég nem otthon nevelkedtek, nem is nagyon tudnak Bogyó létezéséről, valamiért őt elfelejtették a rendszer emberei. Most pedig 2 évesen még bizonytalan a sorsa. Szülei nem mondanak le róla, sokadik alkalommal ülnek a bíróságon bizonygatva szülői alkalmasságukat, amit már számtalan hatóság kimondott, hogy nincs. Bogyó esetében azonban új lappal indulhattak, nem számít előtte már hány gyermeket tettek tönkre. Addig pedig, amíg a szülők felügyeleti joga nem szűnik meg létezni, őt nem nyilváníthatják örökbeadhatónak. A rendszerben ragad, lehet, hogy évekig. Hiába a sok bizonyíték, Bogyónak bizony várnia kell, míg végleges szerető örökbefogadó családhoz mehet. Tudom, hogy már nagyon várják őt, és azt is milyen nagy kinccsel lesznek gazdagabbak a leendő szülők. Bogyó a közel egy évben rengeteget változott. A dühös, agresszív, szeretni nem tudó kis méregzsákból egy bújós, ölelgetős, szeretgetős, puszilgatós kisfiú vált. Most is verekszik, sokszor úgy érvényesíti az akaratát, hogy az erejét használja, de már átgondolja mikor mit csinál. Szót fogad, megbán. És szeret. Nagyon szeret. Előzékeny, önként adja oda másnak a játékát, ha látja azzal segít. Ha szomorúak vagyunk, odajön és simogat minket, vígasztal, bújik, ölel. Megtanulta a szeretet nyelvét. Olyan jó lenne, ha minél előbb magához ölelhetné örökbefogadó anyukáját, hogy végre neki mondhassa: "Anya". Nehéz lesz elengedni őt, iszonyatosan nehéz. De az ő érdekét szolgálná. Még pedig minél előbb. Vajon kié ez a felelősség, hogy egy ekkora gyermek a lehető legkevésbé sérüljön egy már egyébként is elkorcsosult helyzetben? Ki vállalja fel? Ki mondja ki végül azt, hogy egy vér szerinti szülőnek ennyi esély járt és nem több? Mikor van az, hogy most már elég?
Babóca is sokadik gyermek. Egy anyukától, aki maga is a rendszer neveltje, áldozata volt. Nem volt mintaképe, nem tudhatta hogyan működik egy család. Nem hibáztatom semmiért. De a sokadik gyermeke és sokadik év után, ami több mint 20 év, bebizonyosodott, hogy nem alkalmas anyának. Képtelen rendezni az életét, nem hajlandó alap követelmények betartására, nem tud és nem akar alkalmazkodni. Segítséget kapott, rengeteget. Lakást, segélyeket, útmutatást, sok sok esélyt. De eldobta őket sorban. Hosszú évek alatt nem tanult a hibákból, újakat követett el, ami mindig egy-egy gyermek hátán csattant. Sorban vették el tőle a gyermekeit. Ő pedig sorban szült újakat. Mint egy mókuskerék amiből nincs kiszállás. Tisztában van ezzel, el is mondja. Ő ilyen, nem tud megváltozni. De vajon ki mondja ki azt, és mikor, hogy több gyermeknek már ne kelljen szenvednie, sérülnie? Ki vállalja azt, hogy kimondja amit senki sem tesz?
Én "csak" egy nevelőszülő vagyok. Az, hogy mit élek meg és tapasztalok nap mint nap nem nyom latba sehol semennyit a rendszeren kívül. Mikor Babócával elindultunk a problémájának kiderítésének útján sehol nem volt elég az, hogy én, mint nevelőszülő azt mondom baj van. Érzem, látom, tapasztalom minden egyes nap. Úgy kelünk, úgy fekszünk, hogy tudjuk valami nagyon nincs rendben, de még orvoshoz sem jutunk el, mert azt mondják kevés a szavam. Kellene egy intézményi vélemény, szó szerint idézve "valami komolyabb". Kaptunk. Olyat, amiben virágnyelven leírták, lehet, hogy van baj, de lehet hogy nincs. A felelősséget nem vállalja senki. Ismét. Újabb és újabb kapukat próbálunk döngetni, de úgy tűnik senkit nem érdekel. Pedig tényleg harcolunk. Pannával a gyámunkkal karöltve próbáltuk elmondani több helyen, több embernek: "Írjátok le amit láttok! Semmi mást nem kérünk. Írd le amit te is tapasztalsz naponta." Amit elmondanak nekem, mint nevelőszülőnek naponta. Hogy baj van, hogy segítség kell, mert a dührohamok egyre fékezhetetlenebbé válnak, egyre nagyobb szakadékot hasít Babóca és a valós világ közé. Egyre nagyobb az űr. Előfordult, hogy három felnőtt nem bírt vele. Volt, hogy majdnem sírva mondták el, szerintük nagy a baj, gyógyszer is kellhet, fogy a türelem, az erő. De senki nem vállalja fel. Azt hiszik azzal, hogy papírra vetik mit látnak neki ártanak, megbélyegzik. Pedig nem. Kapna segítséget. Szakszerűt. Olyat, amire szüksége van ahhoz, hogy normális felnőtt válhasson belőle. De nem teszik. Volt, aki egyenesen megmondta: "Add vissza, menjen intézetbe csak tönkremegy mindenki körülötte, a fenének bajlódsz! Minek küszködsz nem is a tiéd?!"
Mi nevelőszülők vállaljuk a felelősséget. Érezzük a vállunkon, a szívünkön. Tudjuk mi múlik rajtunk, mikor kezünkbe adják egy kicsi törékeny, sebzett gyermek testét, lelkét. A legtöbben minden erőnkkel küzdünk értük. Mi hiszünk bennük. Hisszük, hogy szeretettel körbe ölelve, a sebeket gyógyítgatva, a hiányosságokat pótolva, a lemaradásokat fejlesztve, rengeteg türelemmel és következetes neveléssel értékes tagjai lehetnek ennek a társadalomnak. Mikor az élet által annyiszor megtört gyermek először szorítja meg kezünket és bizalmat szavaz, mikor a sokak által eldobott kisbaba nyakunkat átkarolva, szuszogva alszik el, mikor a megszámlálhatatlan sérelmeket átélt gyermek mosolyogva ébred, mikor a kötődni képtelen gyermek ránk néz és azt mondja: "Anya szeretlek" , azt látjuk van jövő. Ők képesek alkalmazkodni, változni. Képesek befogadni a jót és felülemelkedni a rossz dolgokon. Mégis sokan úgy gondolják esélytelenek a normális életre. Pedig dehogy azok . A megpróbáltatások ugyan mély sebeket hagynak rajtuk, sokszor maradandót, mégis lelkük mélységei éppen ezek miatt lesz oly gyendéd és megértő. A sokat megélt gyermekek személyisége magában hordozhatja a veszélyt arra, hogy a rossz példa követendő, ugyanakkor azt is, hogy pont azért, mert már átélte a rosszat, nem akar azzá válni, képes megtanulni a jót és úgy létezni. Minél többször hallja azt, hogy képes a jóra, az is lesz majd. Mindig lesz választási lehetősége. Mint mindenkinek élete során. Ő dönti majd el mit választ. Tud-e különbséget tenni jó és rossz között. De ahhoz, hogy ezt megtehesse kell, hogy legyenek alapjai amikre építkezhet, egy biztos padló amin állhat. Nem létezhet bizonytalanságban, mert abból nincs kiút. A biztonság kiemeli őket a mélységekből, erős felnőtté válhatnak általa.
Végül felmerül a kérdés: Kinek a felelőssége mindez?
Kinek a felelőssége az, hogy jól alakul-e az életük? Szerintem mindannyiunké. Az enyém nevelőszülőként a legnagyobb. De felelőssége van az intézményeknek, ahol a gyermek napjai nagy részét tölti, az orvosoknak, akik körül veszik vagy épp nem teszik mert nevelt gyermekről van szó. A gyámoknak, a nevelőszülői tanácsadóknak, a gyámügyben dolgozóknak, a bíróknak, akik az életük felett dönthetnek az igazságszolgáltatásnak, akik megtehetnék, hogy nem fordítanak hátat nekik.
Mindenkinek a felelőssége kellene, hogy legyen. Mert mindenkié lehet, és kellene, hogy legyen, egyedül egy valakié nem, a gyermeké. Ha felnő, mondhassuk azt, hogy volt választási lehetőséged. Megkaptad az esélyt, a lehetőséget. Legalább azt nem vette el Tőled senki.....
https://www.facebook.com/neveloanyu/
Pussz Nektek
NevelőAnyu