Fotó: Pinterest

Ma van a szociális munka napja. Az internet és a média tele van ilyenkor "velünk", azokkal akik ebben a szférában dolgoznak. Elkezdhetnék panaszkodni, hogy valóban alulfizetett, ezáltal kevésbé megbecsült szakma a miénk. De nem fogok. Inkább megmutatom miért is vagyunk mi szociális munkások, miért is vállaljuk nap mint nap azokat a feladatokat amiket teszünk. Mert mi itt vagyunk. Nem csak november 12-én, hanem az év minden napján, a napok 24 órájában. Mert ez számunkra elhivatottság, nekünk ez HIVATÁS. 

Hajnalban, mikor megébredek, átjár a néma hangtalanság , a csend a házban. Kinyitom a szemem, és nem nagy meglepetésemre látom, hogy Manó éjjel újból átvándorolt mellém, hiába tettem vissza kétszer az ágyába. Mosolyra húzódik a szám, a fáradtság hirtelen elszáll, a súly már nem is nyom annyira, hogy ne tudjak felkelni, mert csak azt érzem gyorsan át kell ölelnem őt, még odabújni kicsit mielőtt elindul a nap. Áthozta magával a kis takaróját, párnáját is, bekuporodott mellém az ágyba. Magamhoz húztam, átöleltem, puszit leheltem a kis puha arcára, mire ő mély álmából csak annyira ébredt fel, hogy száját mosolyra húzza. Megfogta a kezem, maga köré fonta, én pedig élveztem a pillanatot. Csak még egy percet így....  Megsimogattam a kis arcát, suttogtam a kis fülébe, hogy " Jó reggelt Drágám!" ahogy minden reggel. Ő pedig csak mosolygott. Elindultam felébreszteni a csapat többi tagját, hasonló módon ámde nem hasonló fogadtatással. 4 kiskamaszt egy "jó reggelt puszival" ébreszteni mindig izgalmas feladat. Zé általában hasonlóan Manóhoz, magához húz, ölelések és puszik indítják a reggelt. L  magára húzza a takaróját, jelezve, hogy lehetőleg hagyjam békén és egyébként sem lehet reggel. Lili és Vivi könnyebben indulnak útnak, őket hamar lázba hozza, hogy aznap milyen ruhában menjenek iskolába, milyen frizurát csináljanak maguknak (vagy csináljak én), lelkesen ölelnek meg mire odaérek, és mosollyal az arcukon kezdik meg a készülődést.  Bogyó általában az utolsó aki felébred, ő L-hez hasonlóan nem igazán szeretne tudomást venni a reggelről, igyekszik észrevétlenül meglapulni az ágyában addig amíg csak lehet. Olykor olykor még sírással is kifejezi nem tetszését, de azért egy jó reggelivel hamar jobb kedvre lehet deríteni. 

Miért írtam le mindezt? Mert ez "csak" egy reggelünk. De már rengeteg érzelem hullámzik és cserél gazdát egy reggel folyamán is. Már ilyen korán rengeteg szeretet adok, de kapok is. Ez pedig csak fokozódik a nap folyamán. 

Már megvan a napi rutinunk, miután mindenkit elvittem a "munkahelyére", akkor én is munkába állok. Az éjszakai "műszakot" felváltja a nappali. És imádom. A gyermekvédelem minden zegzugát bejárom, sokszor fájdalmas életutakat és élettörténeteket látok, de olykor átélhetem a legmélyebb boldogság érzését is. Mikor azt látom, hogy egy súlyosan halmozottan sérült kisgyermek, akiről már rég lemondtak, hogy valaha "ember" válik belőle, hangosan kacagva csúszdázik és sétál. Ami hatalmas szó. Mert 3 évesen még ülni is alig tudott, arra esélyt, hogy valaha egyáltalán állni  vagy járni fog vajmi kevés esélyt adtak a szakemberek. De jött egy nevelőszülő, aki az életét tette fel erre, aki a szívét és a családját tárta ki ennek a gyermeknek, megváltotta a világot. Számomra és a gyermek számára legalábbis mindenképpen. Voltak hosszú hosszú heteik, amikor alig aludtak, mert a sikítórohamok bezengték a házat, és azt sem tudták hogyan csillapíthatnák azt. Volt, amikor mindent megpróbáltak, hogy rájöjjenek, az a gyermek aki nem hajlandó inni, aki a poharat messziről odébb vágja, aki nem bírja elviselni, hogy bármi a szájához érhet, vajon hogyan bírhatnák mégis rá az ivásra. És rájöttek. Nem adták fel. Hittek benne. 

Vannak nehéz napok. Van amikor úgy érezzük a világ minden terhe a mi vállunkat nyomja. Van amikor úgy érezzük ennyi nyomorúságot, ennyi nehéz sorsot egyszerűen képtelenség látni. Én gyerekekkel dolgozom, az újszülöttektől egészen  a fiatal felnőttekig. Látom azt mikor megszületik egy kis élet, akinek a sorsa már eleve megpecsételődött, és a vér szerinti családjától távol indul el az élete. Látom azt is, mikor egy nehéz gyermekkor után milyen küzdelmekkel vág a felnőtt életbe egy fiatal, főleg akkor ha nincs mögötte háttér. Mégis miért csináljuk? Pontosan azért, hogy ez ne így legyen. 

Azért vagyunk, hogy annak az újszülött babának (vagy bármennyi éves gyermeknek) igenis legyen családja, átélhesse milyen az amikor szeretik. Inkább legyen két szerető anyukája, aki a vér szerinti szülő, és a nevelőszülő, mint egy sem. Vagy azért, hogy utat mutathassunk azoknak a fiatal felnőtteknek, vagy még pályaválasztás előtt lévő kamaszoknak, akiknek nincs támogató családjuk, akik nélkül elvesznének, vagy akár hasonló sorsra jutnának mint a szüleik. Nagyon sok olyan gyermek van jelenleg  a gyermekvédelmi rendszerben, akiknek a  szülei is onnan kerültek ki. Szeretnénk, ha ez megváltozna. 

Büszkeség tölt el, mikor egy kiskamasz felhív, hogy büszkén elújságolja ma ötöst kapott töriből. Valakinek ez csak egy ötös. Neki lehet, hogy majd a jövő reménye, maga az élet. Neki ez az ötös egy bizonyíték arra, hogy értékes, mert eddig nem ezt hallotta, nem ezt látta. Nem hitt abban, hogy ő valaha bármit is elérhet. De őt is nevelőcsaládok fogadták be, akik próbálják megmutatni valódi értékét. Néha néha már el is hiszi. Míg korábban azt számolgatta hány napot kell még a rendszerben töltenie mire 18 éves lesz, mostanra már a tovább tanulásban gondolkozik. A szociális szférában szeretne dolgozni, hiszen mire odaér, lesz egy életnyi tapasztalata benne. 

Délután ismét menetrendszerűen szedem össze a kis családom, a vírus miatt mindenhová nagyon pontosan érkezem,  maszkban, fertőtlenítve érkeznek, de már a szemük csillogásából látom, hogy milyen napjuk volt. Ha kapott rossz jegyet, Zé már az ajtón kilépve összerogyva vánszorog az autóig, Vivi mindig lelkesen repül ki az iskolából, bármi történt is. Lilit az iskolai eredmények kevésbé érdeklik, de az osztálytársak közti konfliktusok mindig megviselik, de ugyanúgy boldoggá is tudják tenni. L már attól boldogan mosolyog ha meglát, mindegy milyen napja volt. Amint beül az autóba már minden gond elrepül. Manóka hatalmas sikongatással fogad: "Anya, életem!" A nyakamba ugrik és szorít ahogy csak bír. Bogyó csatlakozik hozzá, odasimul és puszilgat. 

Mikor hazaérünk és mindenki minden feladatát megcsinálta, a közös délután, a közös este varázsa az amit sosem cserélnék el semmiért. A beszélgetések, ölelések, gondok kibeszélése, a terhek lepakolása, egymás támogatása. Családi társasozás, vagy épp éneklés, zenehallgatás. Ez az amit sosem fog megérteni senki addig, míg át nem éli ugyanígy. Sok a terhünk, sok a gond és a súly. De együtt vagyunk, csapatként, családként, számítva egymásra. Ilyenkor pedig nem számít ki mennyire becsüli a szociális munkát. Mi érezzük és megbecsüljük egymást. 

Zé arcán látom, hogy valamin nagyon gondolkodik,  megkérdezem. "Anya, szerintem olyan sokat változtam." - válaszolt. Tovább faggattam. "Régen mindig azt néztem mit kérhetnék tőled, milyen ajándékot vagy játékot akarok. Most pedig inkább azt nézem mit adhatnék Lilinek, Vivinek, Manónak, Bogyónak és az összes kisgyereknek akikkel dolgozol is. Szerintem én jobb ember lettem anya." 

https://www.facebook.com/neveloanyu

 Pussz Nektek

NevelőAnyu