Fotó: Pinterest

 Álltam az esőben. Éreztem, ahogy a hideg vízcseppek végig futnak az arcomon, a hajamon és a ruhámon át a bőrömig hatolnak. Remegtem, fáztam, de végre kaptam levegőt. Ki kellett jönnöm onnan, mert azt éreztem megfulladok. Forgott körülöttem a világ, millió gondolat cikázott a fejemben és csak azt tudtam kérdezni: MIÉRT? A düh, a gyűlölet, az undor, a megvetés a szánalom, a sajnálat, a harag, és megannyi érzés facsart belül, annyira, hogy azt éreztem valaminek történnie kell, különben összeesem. Kimentem az ajtón, a zuhogó esőbe, és vártam a csodát. A jeges hideg végül sokkolta a testem annyira, hogy újra lélegezni tudjak. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, de legalább éreztem, hogy ott van. Az üvegajtón át Babóca nagy mosollyal integetett, nem értette mit csinálok vagy egyáltalán miért. Hogyan is érthetné? Azt sem tudja mi történt vele, nem fogja fel. Szerencse, vagy szerencsétlenség? Még nem tudom eldönteni. 

Babóca világa

Éreztem, hogy baj van. Minden egyes nappal erősödött bennem az érzés. Itt kell lennie egy komolyabb oknak,ami kiváltja a jelenlegi  viselkedését. Ez nem csak attól van, hogy kiemelték a családjából. Az az energia, düh, feszültség ami egy-egy dühroham alkalmával kijött belőle, ez több volt annál. Ez nem "csak" egy mélyről jövő fájdalom, amivel nem tud mit kezdeni. Ez más.... Segítséget kértem. A gyámunk mindenben mellettünk állt, ő szerzett időpontot és szakembert aki egyáltalán hajlandó megvizsgálni. Mert ez sem volt sajnos mindenhol evidens. Először a pszichiátriáról elküldték, mert még kicsi, és amúgy is kevés időt töltött el nálam, biztos még nem szokta meg. Nem hitték el, hogy itt mélyebben gyökereznek a problémák. Meg sem hallgatták. Kérték az oktatási intézmény véleményét is, mert a nevelőszülő elmondása nem elég. Kell, hogy alá legyen támasztva..... Jó lenne egy védőnői, vagy orvosi vélemény is... Akkor foglalkoznak majd vele. 

Elszomorodtam, hogy itt tartunk. Nem elég egy nevelőszülő elmondása, tapasztalata, olyan szakemberektől várnak véleményt, akik talán egy hónapban 10 percre találkoznak a gyermekkel, vagy egy intézményes rendszer keretein belül foglalkoznak csak vele, ahol nem is biztos, hogy kijönnek ezek a problémák. Ha pedig eltelik egy kis idő, a gyermek megnyugszik, biztonságban érzi magát, eltűnnek a gátlásai, ők is észreveszik, de akkor sem biztos, hogy ugyanazt az intenzitást látják, mint amit otthon, nyugalmi környezetben, mások tekintete nélkül produkál. Nem tartottam korrektnek ezt az eljárást. Értem én, hogy telített a rendszer, kevés a szakember, de ha valakinél ilyen mértékű problémákat észlel akár "csak" egy nevelőszülő, miért nem lehet komolyabban venni?! 

A gyámunk volt az, aki elhitte amit az anyai ösztöneim súgtak, és segített minket eljuttatni egy olyan szakemberhez aki hasonló esetekkel foglalkozik évek óta. Az elmondott problémák hallatán azonnal fogadták. Ők is tudták, hogy baj van. 

Nagyon nehezen teltek a mindennapok. Nem volt olyan nap, hogy ne lett volna egy dühroham, hogy ne kente volna szét a székletét a falakon, a mosdókon, hogy ne bántott volna valakit  az óvodában.  Figyelni kell minden egyes másodpercben, mert a bomba szinte bármikor robbanhat, mindenféle figyelmeztetés vagy előjel nélkül.  Elég egy rossz mozdulat, egy tiltó szó, és órákig tartó üvöltés, vagdalózás, rombolás veszi kezdetét. Hiába kicsi, az ereje hatalmas, a feszültség ami belül marja pedig határtalan. Egy-egy ilyen alkalommal mint egy kitörő vulkán zúdul a családra. A szeme fent akad, látszik, hogy nincs magánál. Majd miután eltelt akár több óra, egy villanás alatt vált vissza. Mosolyog, és nem érti mi a baj. 

Az óvodában is eltelt már annyi idő, hogy Babóca merjen önmaga lenni. Már nem akar egy álcázott mosoly mögé bújni, aki mindenkivel kedves és aranyos mert ez a társadalmi elvárás. Már nem érdekli. Előtör belőle a tudatalatti énje is sokszor, amit képtelen kontrollálni. Nem is tudná. Hiszen sérült. Hogy mennyire, azzal csak mi is később szembesültünk. Minden nap összeszorult gyomorral megyek be délután, sokszor már reggel is. Vajon ma milyen napja lesz?  

Az óvónők nagyon kedvesek, de az ő türelmük is véges. Sokszor nem mondják el mi történt aznap, látják az arcomon, hogy így is rettegek mikor belépek az ajtajukon. De néha muszáj rám zúdítani. Ilyenkor pedig csak állok és hallgatom az áradatot. Szakképzett, 15-25 éve a szakmában dolgozó óvónők veszik őt körbe. Olyan óvónők, akik ezen hosszú évek alatt már sok mindennel találkoztak, az emberi sokféleség kavalkádjával töltik a napjaik nagy részét, a különböző nevelési stílusokat, vagy épp a neveltség hiányát folyamatosan próbálják összehangolni, csiszolni és közelíteni a normális felé egy kis közösségen belül. Tudom, hogy ők is erőn felül próbálkoznak. De vannak napok mikor már nem sikerül. "Nem akarjuk elszomorítani, de nagy a baj. Ma három felnőtt gondozó nem tudta őt lefogni, olyan dühkitörése volt! Át kellett tennünk egy másik csoportba, hogy a többi gyermek megnyugodhasson egy kicsit." "Nem lehetne valamilyen gyógyszert íratni erre? Nincs valami segítség?"

A vizsgálat

                                 Fotó: Pinterest

Hónapokkal korábban elmentünk szakemberekhez. Eddig nem tudtam írni róla. Mert ugyan a médiában, újságokban néha találkozik az ember szörnyűségekkel, személyesen megtapasztalni mégiscsak más. A híradót sem nézem, az újságokban is átlapozom az ilyen vagy ehhez hasonló történeteket, mert már abba belefájdul mindenem, ha csak a címeket elolvasom. Nem tudok mit kezdeni az emberi gyarlósággal, a rosszindulattal, a bántó szándékkal, azzal, hogy vannak olyan felnőtt emberek akik szándékosan nyomorítanak meg kicsi gyermekeket. Egyszerűen nem  tudok. Csak egy kérdés van bennem ilyenkor, amire soha nem kapok majd választ: Miért?! 

Babóca vidáman érkezett a vizsgálatra, ahol több szakember várta. Orvosok, pszichiáter, pszichológus, gyógypedagógus. Olyan boldogan lépte át az épület küszöbét, mintha vidámparkba készültünk volna. A szakembereket is teljes nyitottsággal, barátsággal fogadta, bűbájos mosolyával nagyon hamar el is varázsolt mindenkit maga körül. Csillogó szoknyájában, két kis copfjával olyan volt mint egy játék baba valamelyik kirakatból. Gyönyörű szemei most csillogtak az izgalomtól, mindenki csak rá kíváncsi, vele foglalkozik, őt akarja látni, hallani. Boldog volt. 

A szakemberek a bevált protokoll alapján magabiztosan, profizmusról árulkodóan vitték őt be a vizsgálati terembe. Nem hallottam mi történik odabent. Babóca csilingelő hangja visszhangzott a folyosón, ahol a gyámmal vártunk, de nem értettünk semmit abból mit is mond. Panna, a gyámunk mérhetetlen törődő és türelmes. Nagyon sok mindent köszönhetünk neki, hiszen legalább annyira szívén viseli Babóca sorsát, mint mi. Sőt, Panna értünk is aggódik, törődik. Végtelen támogatását érzem nap mint nap, bármiről is legyen szó. Most is így volt. Amíg Babó bent volt, ő engem próbált nyugtatni és felvázolta  a lehetőségeket is. Ha nagyon nem tud beilleszkedni a családunkba, vagy annyira sérült, hogy speciális kezelésekre és ellátásokra lesz szüksége, ne féljek elengedni őt. Tudja, hogy mennyire szeretnék segíteni, hogy mennyire szeretném ha Babócából "normális" kislány majd felnőtt lehetne, de értsem meg, ez nem mindig lehetséges. Tudom, hogy igaza van. De még próbáljuk meg....Hátha.... Be fogom látni, ha kevés leszek ehhez, vagy ha már a többiekre is olyan hatással lesz ami nem tolerálható. De legalább jussunk el olyan szakemberekhez, akik segíthetnek ebben. 

20 perc telt el, majd a pszichológus hölgy, falfehér arccal nyitott ajtót. "Pillanat, egy kis türelmet kérek!" Átfutott egy másik vizsgáló terembe, Babó pedig olyan boldogan vetette magát a karjaimba, mintha napok óta nem látott volna. "Játszottam anya, most már megyünk?" - kérdezte. "Mindjárt megyünk Kincsem, csak anya és Panna néni beszél még a nénikkel, bácsikkal. Játszol még addig kicsit?" El is futott vissza a szobába, ami tele volt szebbnél szebb kincsekkel, játékokkal.

A pszichológusnő végül kérte, menjünk be vele a szobába. Annyit mondott, egyelőre csak megmutatná a "helyszínt", ahol a vizsgálat zajlott.  Bementünk Pannával. Ő már az ajtóban megállt, én pedig hármat léptem előre mielőtt a számhoz kaptam a kezem.  Éva, a pszichológus csak annyit mondott, ő 30 éve dolgozik ezen a pályán, végig állami gondozott gyermekek között, rengeteg mindent látott már. De ilyet még nem. Őt is megviselte ez a vizsgálat, igyekszik összeszedni a gondolatait, de küzdenie kell azért, hogy normálisan beszélni tudjon. 

A padlón két baba hevert, meztelenül, körülöttük ruhák, takarók, párna. A babák nemi szervei egymásra voltak téve, semmilyen más játék nem volt elöl, pedig  a szoba tele volt játékokkal. Éva elmondta, hogy amint becsukták az ajtót, Babó a két babát vette el, kérdés nélkül. Azonnal levetkőztette őket, és egy külön világba merülve "játszott" velük majdnem fél órán át. Nem vett tudomást Éváról, önállóan játszott, közben mindent színesen élénk hangon kommentált. Éva döbbent arcát néztem, és csak egy kérdés járt a fejemben, de nem mertem feltenni. Végül nem kellett, Panna megtette helyettem. "Szexuálisan bántalmazták igaz?" "Igen."

Éva mesélni kezdett. Minden pozitúrát bemutatott, miközben különböző személyeket nevezett meg. Éppen ki kivel csinálta. Mindezt olyan természetes könnyedséggel, mintha azt mesélte volna, hogy a barbie baba mit főzött vacsorára a játékban, vagy milyen ruhákat vásárolt magának. Olyan történeteket mesélt el, amiket egy normális ember soha nem akarna hallani. Az elhangzottaktól elborzadva Éva inkább a szakmai oldaláról közelíti meg a történteket. Látja, hogy minket is sokkol, már azzal a pár mondattal amit elmesélt. "Látszik, hogy nem tudja, hogy őt bántalmazták, viszont a személyisége emiatt nagy mértékben torzult. Nem tudják most megmondani milyen mértékben. Nem tudják azt sem, még milyen károkat okozott és egyáltalán van-e esélye a gyógyulásra, egy normális életre. További vizsgálatok kellenek. "

Miközben Panna és Éva még beszélgettek én már félig nem is hallottam mit mondanak. Csak azt éreztem hányingerem van, szédülök és nem kapok levegőt. Ki kellett mennem onnan. Ránéztem Pannára, akinek a szemében csillogtak az el nem engedett könnycseppek, ő pedig csak intett, hogy menjek nyugodtan. Kirobbantam a helyiségből, át a folyosón, és szinte kiszakítottam a bejárati ajtót, hogy végre levegőhöz jussak. Az eső kopogása, a szúrós hideg a bőrömön egy kicsit segített. Itt most nem tudok tovább lapozni, ahogy egy újságban tenném. Nem tudom kikapcsolni, ahogy a tévével tenném. 

 Kellett egy kicsi idő, hogy megnyugodjak. Közben Babóca már három verset elszavalt a jelenlévőknek, akik nagy tapssal jutalmazták őt. Mert ilyen is tud lenni. Egy teljesen átlagosnak tűnő kislány, aki gyönyörűen szaval. Egy csodaszép mosoly mögött azonban nem tudhatjuk mi lakozik. Mennyi mindent élt már meg ez a kicsi lány? Mennyire nem tehet arról ami vele történt és ami történni fog. Mégis ő szenved. Mert hiába nem tudja, mi történt vele, ha ő nem tanulja meg kezelni, a társadalom kitaszítottjává válik. Ha nem kap segítséget ahhoz, hogy feldolgozza az elmúlt éveket, akkor eltűnik a süllyesztőben sok társával együtt. Soha nem lesz normális élete. Még nem tudom ez egyáltalán lehetséges-e.

A Világegészségügyi Szervezet (WHO) definíciója szerint minden olyan magatartás, ami a felnőtt szexuális érdeklődésének, vágyának kielégítése céljából használja fel a gyereket olyan tevékenységekre, amelyek nem a gyerek életkorának, fejlődésének megfelelőek.

Freud is megmondta, hogy a gyermekek fantáziálnak. De az a gyerek, aki szexuális abúzusról számol be, az nem fantázia. Egy olyan gyermeknek, aki egészséges környezetben, normális körülmények között nő fel, eszébe sem jut ez a téma. Minden ilyen jellegű ráutaló magatartást, elbeszélést komolyan kell venni, akárhány éves gyermekről van szó. 

"A gyermek szeme a jövő tükre. Jajj annak aki elhomályosítja ." /Juhász Gyula/

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu