Az elmúlt pár nap számomra és a gyerekek számára is az évkezdésről szóltak. A nagyobbaknak már ismerős az iskola, várták már a találkozást a barátokkal, haverokkal. Örömmel mentek, mert ismerik a tanítókat, tanárokat, és szívesen számolnak be a nyári kalandjaikról. Nálunk ez egy hosszú, forró, nagyon intenzív nyár volt, tele csupa változással, újdonsággal.

Bogyó és Manó is újdonságokkal néz most szembe, ugyanis elkezdődött a bölcsődei beszoktatás. Annak idején a fiúk is jártak bölcsibe 1 évet, visszamentem dolgozni mikor 2 évesek lettek, de nem voltak ilyen emlékeim a beszoktatásról. Emlékszem rá, hogy volt egy aggódós korszak az elején, mikor félve hallgatóztam a bölcsi ajtaja előtt, vajon sírnak-e utánam. Emlékszem, hogy görcsbe rándult a gyomrom ha meghallottam egy kisgyerek sírását, hátha az én kisfiam hangja. De nem az volt. Mindketten szerettek odajárni. Szerették a többi gyermeket, a gondozókat, az egész légkört.

Most Bogyó és Manó ismerkedik. Én pedig a rémálmaimat élem meg. Azt gondolná az ember, hogy az érzés azért mégis más, hiszen nem a saját gyermekemről van szó. Mégis más gyermekét nevelem, talán a tőle való leválás is más érzést kelt majd. De nem. Sőt. 

Bogyó könnyen és hamar útnak engedett, ő szinte azonnal belevetette magát a játékokba, a többi gyermekkel való ismerkedésbe. Közben azért odafut hozzám, de nem keres minden pillanatban a tekintetével. 

Manó viszont a lábát sem hajlandó letenni a bölcsőde padlójára. Kis cumijával a szájában, tigrisével a kezében úgy fogja át a nyakam, mint aki ott készül leélni az életét. 

Nagy dilemma ez. Hiszen dolgozni kell. Ma már nem vethető meg egy édesanya sem, ha gyermekét bölcsődébe adja, hiszen ez az élet rendje. Sok anyuka örül, hogy van hová visszamennie dolgozni. De mégis ott az a csöpp kis lélek, aki minden percét veled szeretné tölteni. A te karjaidban, öleléseddel. De menni kell.

Tudtam, hogy Manó nehéz eset lesz. Annyira összenőttünk mi ketten, hogy sokszor nevetünk rajta, ahogy odébb tolja L-t vagy a többieket mikor ők is meg akarnak engem ölelni. Kéri, hogy vegyem fel, odabújik, átölel. Mikor valaki más is oda akar bújni hozzám, a kis kezével próbálja eltolni, és igyekszik nagyon mérges arcot vágni hozzá, azt sugallván: "Menj innen! Ő az enyém! " 

A nagyobbak viccelődnek vele ilyenkor, és szándékosan cukkolják, hogy: "Nézd én fogom anya kezét! Látod, engem is szeret!" És nagyokat nevetnek a reakción. Néha Manó is kizökken a szerepéből, és ő is hangosan kacag. 

Az első nap a bölcsődében

Félve léptük át a bölcsi küszöbét. Én legalábbis nagyon féltem. Bogyó már húzta a karom, mikor meglátta a sok játékot, nevetve kiabált, próbálta tudomásomra hozni, hogy ő oda nagyon be akar menni. Alig bírta kivárni, míg kicserélem a cipőjét, és elengedem. 

Manó viszont nem tágított a nyakamból. 

Az első napokban együtt megyünk be és ismerkedünk. A gondozók kedvesen fogadtak minket, első nap elmondták a beszoktatás rendjét. 2 hét. Ennyi idő van arra, hogy hozzászokjanak. Az első héten még bent lehetek velük. Mindig egy kicsivel többet. A második héten már nem. 

Manóval az ölemben bekucorodtunk a terem közepére. Körülvettem őt játékokkal, csupa izgalmas, új dologgal. De őt nem érdekelte. Ha a gondozónő megpróbált hozzáérni, megsimogatni, éktelen visításba kezdett. Lecsorbult kis szájjal, szemében tele könnyel mutatta az ajtót, hogy most azonnal menjünk azon ki. De gyorsan. Az arcára voltak írva a gondolatai. "Haza akarok menni veled. Hagyjon mindenki békén! Utálok itt lenni! Vigyél ki innen! Minek hoztál ide?!" 

Így telt el 1 óra. Aztán 2. Végül 3. Azt hittem sosem lesz vége. Manó nem adta meg magát. Hiába hívta őt Bogyó is játszani, hozta oda neki a jobbnál jobb kincseket, ő akkor sem volt hajlandó még leállni sem az ölemből. Még cuppanós puszikat is kaptam tőle a nyakamra, még nagyobb lelkifurdalást keltve bennem. 

Az első nap után teljesen kimerültem. Manó, amint kiléptünk a bölcsi kapuján átváltozott régi önmagává. Nagyokat mosolygott, kacagott, szórakoztatott engem és a többieket. Másnap reggel viszont újra megpróbáltuk a lehetetlent. Ismét beléptünk azon az ajtón. Bogyó most is előre szaladt, hangos ujjongással jelezte: "Megjöttem!"  Manó még mindig dacosan ellenállt. Nem volt hajlandó a közös játékra. Fél óra után azonban gondolt egyet, és az eddig karjaim közt menedéket kereső kismanó útnak eredt. Egyik pillanatról a másikra lepördült a kezemből, és elindult a játékok felé. Cumival a szájában, Tigrissel az egyik kezében elkezdte felfedezni a körülötte lévő új világot.

A szemét azért nem vette le rólam. Mindig úgy helyezkedett, hogy lásson, és vissza-vissza jött, hogy megnyugvást találjon. Egy ölelés és puszi után viszont egyre messzebb merészkedett. A gondozónők "felosztották" maguk között a fiúkat, azt mondták így szokták az ikreknél is. Manónak vonat lett a jele, Bogyó pedig a kisautót kapta. 

Eljött a pillanat, mondták, hogy menjek ki 10-20 percre. 

Rettegve csuktam be magam mögött az ajtót. Bogyó ha sír is utánam, hamar megnyugszik. Ő gyorsan alkalmazkodik még mindenhez. Annak ellenére, hogy milyen múlttal rendelkezik, nyitott az új dolgokra. Az első 1-2 hétben mikor a családunkba került még mindentől félt. Ha valaki hangosabban szólt, vagy hangosabban nevetett ő megrettent. Kezét a fejéhez kapta, mint aki védekezésre kényszerül. Fejét lehajtotta, szemét lesütve, elkerülve  a tekinteteket próbált hátrálni a helyzetekből. Mára ez megváltozott. Alig pár hét alatt teljesen felszabadult. Már nem rezzen össze, ha egy számára idegen megsimítja a kis kezét, vagy hozzá szól. Így a gondozónőket is nyitott szívvel fogadta, ölükbe mászott, várta a felé áramló szeretetet. 

Kint voltam. Manó belemerült egy játékba mikor kimentem, így csak kicsivel később vette észre a hiányomat. De meghallottam mikor észrevette. Hangosan sikított, minden más hang közül felismertem az övét. Szívem szerint berohantam volna,hogy átvegyem. De tudom, hogy az minden gondozónő rémálma. Ez viszont az enyém. Minden másodperc olyan volt, mintha kést forgatnának a szívemben. Minden anyukát kiküldtek közben. Egyszerre 10-15 hang kiabált és sírt. Igyekeztem mosolyogva beszélgetni az anyukákkal, de belül nagyon nehéz volt. 

Tudtam, hogy Manónak is könnyebb lesz majd. Tudtam, hogy jót tesz neki, ha nem csak velem van minden nap, minden órában. Tudtam, hogy szüksége van a kortársaival való játékra, az új élményekre, ismeretekre. De mégis.... 

Közben néztem az anyukákat, akik a saját gyermekeiket szoktatták. Láttam rajtuk is az izgalmat, az aggódást, a féltést. Amint nyílt az ajtó, minden anyuka felpattant és  ugrásra készen állt, vajon az ő gyermeke miatt jöttek-e ki. 

Én pedig vártam. Eltelt 1 perc, majd 2 és egyre több. És csend volt. Nem hallottam sem Bogyó, sem Manó hangját. 

Vajon ezt az érzést csak én élem meg ennyire tragikusan? Talán nem is kell annyira aggódnom? Talán mégis feltalálja magát Manó is nélkülem?

És igen. Mikor a gondozónő kijött szólni egy másik anyukához, odalépett hozzám és megnyugtatott. " Nyugalom anyuka, nincsen semmi baj. Játszanak, egy hangjuk sincs. Manó csak azért sírt, mert elesett. De mát kutya baja."

Nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. Talán nem lesz semmi baj. Talán jól érzik majd magukat, én pedig görcsös aggódás nélkül végezhetem a munkám, tudván, hogy mindenki jó kezekben van. 

Mert ez az élet rendje.....

"Az anyák gyerekeik kezét csak egy ideig fogják, de a szívüket mindörökké."

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu