Őrjöngő kiabálás. Sikítozás. Csapkodás. Ütlegelés. Rombolás. Földön fetrengés. Csend. Sírás. Ölelés. Nevetés. Naponta többször egymás után. Minden "roham" után, teljes emlékezet kiesés. Nem történt semmi. Mosolygós arccal néz ránk és azt kérdezi: " Most mi bajotok van?" Nevet. Játszani hívja testvéreit, de ők még a sokk hatása alatt vannak. Nem tudják kezelni a helyzetet. Egy szemvillanás. Ennyi telik el egy őrjöngés vége, és a nevetés között. Nincs kiváltó oka. Nem ütközött semmilyen ellenállásba. Egyszerűen kitör belőle, és végig söpör mindenkin mint egy dühöngő hurrikán. 

Ez a vihar, most 5 éves. Nem emlékszik egy ilyen rohamra sem. Nem tudja miről beszélünk, ha kérdezzük tőle miért csinálta. Áll, nagy szemeivel ránk meredve, vidám kis arcát ránk szegezve és nem érti mi történik körülötte. Ő nem csinált semmit. Ő nem kiabált, nem verekedett, nem csapkodott. Ő nem akarta megfojtani a testvérét. 

Egy perc múlva már hallom a hangját, ahogy énekli: " Télapó itt van, hó a subája......" Közben pedig táncol, úgy ahogy az óvodában tanulták. Vidám. Babóca boldog. Tényleg nem emlékszik. 

Miközben a hétköznapokba való beilleszkedés egyre jobban sikerült, a kis családunk egyre jobban összeszokott, akadnak azért problémáink. Vannak napok, mikor nyugalomban telnek a délutánok, vidámak az esték. Játszunk, zenélünk, bohóckodunk, kieresztjük a fáraszt gőzt. Kialakult a napi rutinunk, mikor melyik nap hová kell menni, kinek lesz edzése, fejlesztő órája, pszichológiai terápiás foglalkozása, korrepetálása. Minden reggel egyre gördülékenyebben megy a készülődés, már mindenki tudja mi a dolga, mi az amiért ő felel. Míg én a kicsiket keltem, öltöztetem, L készíti a reggelit, mert imádja és szeret sürögni-forogni a konyhában. Zé legtöbbször átalussza mindezt, és örülök, ha időben ki tudom szedni az ágyból, de amikor jó napja van, akkor ő eteti meg az állatsereget reggelente. Beszélget velük, megszeretgeti őket. Lili általában a tükör előtt szépítgeti magát, ötször átöltözik mire megtalálja a megfelelő aznapi szettet, hiába készítettem ki neki már egyet előző este. Babócát is felöltöztetem, mert bár lassan 5 éves, nem tud egyedül öltözködni. Próbálkozunk, ha van idő, hagyom hadd próbálgassa magát, de egy nadrág felhúzása nem kevesebb mint 45 percbe telik nála. Így ha nem akarunk  hajnalok hajnalán kelni, segítek neki. Nem mindegy mit vesz fel az oviba, mert Hanna és Vivi mindig szoknyát hordanak, akkor neki is az kell. Néha nyomatékosítja, és azt mondja: " Az óvónéni is megmondta, hogy szoknyába kell menni." Természetesen soha ilyet nem mondtak. De ha szoknya kell, hát szoknya lesz. Ha esetleg próbálnék ellenállni, azonnal emlékeztet arra, hogy milyen mérges is tud lenni. Lili abban segít, hogy megcsinálja Babóca haját, éppen akkori kedve szerint. "Most két copfba legyen, mert úgy cuki vagyok. Ma hajpántot veszek, mert nagylány leszek."  Manóka álmosan issza meg reggeli itókáját, az ölemben fekve, míg közben Bogyó pelusát cserélem és öltöztetem egyszerre. Ilyenkor arra szoktam gondolni, milyen jó lenne ha egy "jótevő tündér" megkérdezné tőlem mit szeretnék. Nyolc kezet. Azt. Az jó lenne.

Mert míg Manót fogom, Bogyót öltöztetem, Babóca már reklamál, hogy őt mikor fogom megölelni. Zé közben kitámolyog, ha éppen lustább napja van, és az első dolga neki is az ölembe vezet, viszont itt már komoly helyezkedési stratégiát kell igénybe vennie, hogy a kis arcát az enyémhez nyomja, és "jó reggelt puszit" adhassak rá. Manó általában próbál kisajátítani, ezen igényét pedig elég drasztikusan jelzi is, így ha bárki a közelembe jön, ne adj isten még puszit is ad, vagy (tejóég) megölel, hangos sikítással társítva két kézzel tolja el a betolakodót. Mert anya az övé. És pont. 

Minden reggel megbeszéljük az aznapi tervet, kiért hány órakor megyek, mi lesz az aznapi program. Miután átvettük a "kötelező" listát, hogy mindenki mindent bepakolt-e, megcsinált-e minden feladatot, felkészült-e minden dolgozatra, felelésre, útnak indulunk. Jól bejáratott útvonalunk van arra, hogy kit mikor teszek le, kísérek be, öltöztetek át. Általában 1 óra alatt szoktam végigjárni ezt a túrát, de ha délutánonként meg kell hallgatnom ki milyen galádságot művelt aznap, akkor 2. Így mindenhová időben érkezem, felkészülve a legrosszabbra is. A legjobb az, mikor már azt hiszem minden rendben van, mindenki a helyén, akkor valaki bejelenti, hogy otthon hagyta a táskáját (vagy a füzetét, ellenőrzőjét, tolltartóját, tornazsákját). Ilyenkor fogakat összeszorít, visszafogott mérges arccal gyereket megnyugtat. "Jövök vissza, hozom. Nyugalom." Autóba be, 20 perc ideges vezetés, hogy addig se írják be a gyereknek a hiányt, mert bizony az e-naplóban annak nyoma lesz. Nagy örömmel konstatálva megállok újra az iskola előtt, időben visszaértem, mikor pittyeg a telefonom. Értesítés. E-napló. 7 óra 45 perc. Felszerelés hiány. Erről ennyit. 

Délután hasonló a menet, azzal a különbséggel, hogy általában két kört megyek mindenkivel, hiszen edzés, fejlesztő, pszichológus stb. Persze véletlenül sem egy helyen és időben. 

Mikor az óvodához érek, már görcsben van a gyomrom. Ma mi lesz? Mit csinált? Bántott valakit? Ha igen, mennyire? Nagyon utálnak már az óvónénik? Vajon mennyi idő alatt vesznek össze ha kiértünk az autóhoz? 

Hamar válaszokat kapok a kérdéseimre. Az óvónénik végtelen türelme, szeretete mindig megnyugtat. Látom az arcukon, hogy gond volt. Látom, hogy kimerültek, és az ő türelmük is próbára van téve. De engem mindig igyekeznek megnyugtatni. Mozdulataikon nem tükröződnek a kedves szavak. De igyekeznek. Próbálják. Én pedig nem kérdezek többet annál, mint amennyit illik. Mert úgyis tudom, hogy baj van. 

Már az autóban elkezdődnek az élménybeszámolók. Kivel mi történt aznap, kit bántottak meg, kit csúfoltak ki, ki ellen fogtak össze az osztálytársak, kivel lettek jó barátok, mit játszottak. A legutolsó amiről általában tudomást szerzek, az az osztályzatok eredményei. Ha megkérdezem mi történt a suliban, a fenti válaszokat kapom csupán, majd este a fürdésnél, vagy vacsoránál random módon jönnek elő, hogy "ja amúgy ötös lett a matekom" , "írtunk töriből, de hibátlan lett", vagy épp "anya ne legyél mérges - Lili mindig így kezdi, kicsit sem leszek mérges azonnal- de kettes lett a környezet." Már tudom melyik az a mosoly, ami mögé a rossz jegyek vannak rejtve. Szerencsére nem látom túl gyakran.

A délutánjaink is mindig menetrendszerint zajlanak, így ha végre hazaérünk, nem szorítom őket korlátok közé, hagyom hadd csinálják amit szeretnének. Ha a napközi után esetleg még van tanulnivaló (mert miért ne lenne), akkor együtt leülünk a "nagy" asztalhoz, hiába van mindenkinek külön íróasztala, azt hiszem talán még sosem írtak ott házifeladatot. Ez a felállás viszont praktikus, mert egyszerre tudom mondani a harmadikas, negyedikes és hatodikas matekot. (Nem utolsó sorban pedig hasznos, mert L mindig kihúz a bajból, ha én nem tudok valamit jól elmagyarázni Zé-nek és Lilinek. Ő mindig tudja. Mindig úgy, hogy tényleg segít is nekik.) 

 Babóca ezeket az időket nehezen viseli, mert nem ő van a világ közepén. Azt pedig nagyon nem szereti. Semmit sem visel el, ami nem róla szól. Nem tud játszani. Nem tudja mi az, hogy babázni, kirakózni, rajzolni, színezni, labdázni. Csak akkor, ha valaki megmutatja neki, vagy játszik vele. Önállóan semmit sem csinál meg. Azt mondja ő ezt nem tudja. Pedig tudná, de meg sem próbálja. Így például egy tányérat sem tesz arrébb, mert szerinte nem bírja el. Az oviban is egyre több a gond, ha az óvónénik nem is akarnak terhelni vele, a szülők azért megteszik. 

Lili harca 

Lili egy éve van velünk. Nem olyan régen ünnepeltük az évfordulót. Míg én napra pontosan tudom, mikor került hozzánk, ő azt mondja: "Én mindig is veled voltam Anya, csak közben elkóboroltam. Most viszont már hazataláltam. Nekem Ti vagytok a családom. Mindig is azok voltatok." 

Én tudom honnan jött ez a kicsi lány, aki már nem is olyan kicsi. Tudom mennyi mindenen ment keresztül, mennyi pofont kapott az életben. Sokkal többet, mint jó pár felnőtt egész élete során. Mégis ezek a felnőttek azok, akik megpróbálják őt újra  a mélybe taszítani. 

Az iskolában Lili egyre jobban teljesített. Lettek barátai, jó jegyei, sikerélményei. Ügyesen helytállt a sportokban, az énekkarban, rajzszakkörön. Aztán szépen lassan újra elindult a lejtőn. Elkezdődtek a reggeli "hasfájások", a "rosszul vagyok, nem akarok iskolába menni" mondatok. Pedig imádott odajárni. Nem értettem mi történik. Egy nap bementem érte délután, kicsit korábban érkeztem a vártnál. Kiabálást hallottam. A folyosóra érve láttam, hogy Lili áll lehajtott fejjel, egy anyuka éppen kiabál vele szemben, neki, az összes osztálytársa pedig az ajtóban leskelődve néz, mi zajlik ott. Pillanatok alatt elöntött a düh. Mert az rendben van, ha egy tanár helyreteszi a gyereket az órán, vagy a szünetben ha rosszat csinál. Az rendben van, ha megkapja valamiért amit elkövetett a méltó büntetését. De az nincs rendben, hogy mindenki előtt megalázzák, ráadásul egy szülő! 

Lili sírt. A tanító néni is kirohant a folyosóra, leteremtette anyukát, hogy miért csinálta ezt, ez nem az ő feladata. Azonban addigra Lili már padlóra került. Elsötétült előtte a világ, önkívületi állapotban zokogott, és azt mondogatta "meg akarok halni". Nem is érdekelt abban a pillanatban, mi történt. Nem érdekelt hibás volt-e vagy sem. Semmi, de semmi nem adhat indokot erre ami ott lejátszódott. 

Tanító néni megsimogatta Lilit, mondta neki, hogy nyugodjon meg, majd velem megbeszélik mi is volt ez. Menjünk csak haza.

Olyan lassan teltek a másodpercek ahogy kiléptünk az iskola kapuján, mintha megállt volna az idő. Az érzés, mikor a gyermekednek fáj, mikor tudod, hogy bántották és te nem tudod megvédeni, ugyanúgy nyillalt belém, mintha a sajátomról lenne szó. Hiszen már az. A fájdalom, amit ő átélt, én is éreztem belül. 

Lili nem mondott semmit, csak zokogott folyamatosan. Felhívtam a tanító nénit, hogy megtudjam, mi volt az a bűn amit elkövetett azért, hogy ezt érdemelje? Kiderült a "nagy probléma". Lili leleste a házifeladatot padtársáról. Ennek pedig az anyuka nem örült. Sőt. Kikelt magából. Mert az ő gyerekéről az én gyerekem ne nézzen házifeladatot. Egy másik anyuka hívott fel döbbenten, aki szintén tanúja volt a jelenetnek. Elmondta, hogy Boróka anyukája már jó ideje ki nem állhatja Lilit, több anyukát ellene buzdít, a tanároknak pedig panaszkodik róla. Azt is elmesélték, hogy már többször elhangzott: "Menjen vissza oda ahonnan jött. Lelenc gyerek nem kell ide!" Azt is akkor tudtam meg, hogy ezek a megalázások, bántások mindennaposak voltak. Lilit minden nap megvádolták valamivel. A tanítók igyekeztek megvédeni őt, de ha éppen nem voltak ott, akkor bizony Boróka anyukája elkapta Lilit. Több alkalommal. Kicsit én is összeomlottam. Miért nem tudtam én erről? Miért nem mondta el nekem? Később erre is választ kaptam tőle. Szégyellte. Azt gondolta magáról, hogy rossz, bűnös, aki mindent elront. Pedig dehogy volt így. 

Az ölembe vettem Lilit, akit még mindig rázott a sírás, kezeit tördelte, arcát pedig beletúrta a hajamba. Ez a kicsi lány, akit már nagyon megtépázott az élet, akit azok hagytak cserben akikre a leginkább számított, aki azoktól kapta a legnagyobb pofonokat, akiktől a legtöbb szeretetet kellett volna, most végképp összeomlott. Két kezemmel simogattam az arcát, és elmondtam neki: "Figyelj Kicsim! Tudom, hogy bántottak. Tudom, hogy most rossz, és el akarsz tűnni a világról. De ne tedd. Mert nem tettél rosszat. Tudom, hogy eddig nem volt senki, aki melletted áll. De most van. Én pedig küzdök érted, ha kell a végsőkig elmegyek. Tudd, hogy nem vagy egyedül! Megvédelek." 

Sírt, alig kapott levegőt, de azt mondta: "Anya szeretlek, de félek. Sosem leszek elég jó."

"Sosem lehetünk mindenkinek "elég jók". Sosem tudunk mindenkinek megfelelni. De ne is akarjunk. Lili! Nekem Te vagy az egyik legfontosabb az életemben. Nekem több vagy mint jó. A testvéreidnek is te jelented a mindent. Ez pedig elég. Mert a világ összes emberének nem tudsz mindig mindent megadni. Mindig lesznek olyanok, akik ezért, vagy azért bántani fognak téged. De tudod mi az, ami mindenki ellen megvéd? A családod. Mi pedig azok vagyunk. Ott állunk mindig, ha baj van, mi vagyunk azok, akik elkapnak ha elesel, akik felsegítenek és húznak, ha te egyedül nem tudnál tovább menni." 

Erre az én kicsi nagylányom megnyugodott. Szorosan kulcsolta át karjait a nyakamon, közben pedig L és Zé is odabújtak hozzánk. Pillanatok alatt változtak át a könnyek apró mosolyokká, mikor végre Lili megértette, hogy már nem egyedül áll a világgal szemben. Hiába lesznek olyanok, akikkel egy időbe, egy helyre sodorja az élet, és akik bántják, megalázzák akár a személyisége, akár a múltja miatt. Nem számít. Mert van egy biztos hátországa, ahol mindig, minden körülmények között szeretve van. 

Mikor este lefekvéshez készülődtünk, Lili újra az ölembe mászott. Megfogta az arcom, úgy ahogy én szoktam az övét, nagy puszikat nyomott mindegyik oldalára, és azt mondta: "Anya, én úgy szeretném ha minden gyereknek lenne családja. Olyan mint a miénk."

Ha te is szeretnél egy gyermeknek biztonságot, családot, hátországot nyújtani, keresd a www.gyermekvedok.hu oldalát!

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu