2018. júl 17.

Búcsú egy nevelt gyermektől - elengedés és gyász

írta: NevelőAnyu
Búcsú egy nevelt gyermektől - elengedés és gyász

 

6 hónap. Ennyi időt töltöttünk együtt. De éveknek tűnik. Hiszen együtt voltunk minden nap. Együtt keltünk, reggeliztünk, iskolába mentünk, délután játszottunk, főztünk, vacsoráztunk, sokat nevettünk. Együtt is sírtunk. Együtt küzdöttünk. Én voltam neki az ANYA. 

Nagyon nehéz hetek, napok állnak mögöttünk. Még nem is látom a végét. Emiatt sokat gondolkoztam azon, írjak-e róla. De úgy döntöttem önazonos maradok. Arról is írok ha valami nem jó, ha valami nem sikerül. Mert most nem sikerült. 

 

A nevelőszülői hivatás árnyoldalán 

 

Nagyon nagy bajok történtek. Verekedések, durvák, késsel fenyegetőzés, tanár verés, lopás és sorolhatnám. Hónapokon át küzdöttem, küzdöttünk szakemberekkel azért, hogy ne kelljen elengednünk egymást, akkor sem ha gondok vannak. Hiszen azért vagyok én. Megoldani a gondokat. Hónapokon át beszélgettünk, illetve beszéltem főleg én. Hogy baj lesz, ha nem maradnak abba ezek a szélsőséges kirohanások. Próbáltam megmutatni mi a jó. Számtalanszor, türelmesen elmondtam én is és más szakemberek is, hogy mi az ami jó, és mi az ami nem. Nekimenni a tanítónak nem jó dolog. Az bűn. Ahogy az állatokat sem szabad bántani, mert fáj nekik és meghalnak. Sajnos volt áldozat. Ezernyi módon próbáltam tudatosítani, hogy ezt nem lehet....ezt nem szabad....ezek rossz dolgok. Féltem. Valahol mélyen, tudtam, hogy ez lesz a vége, mert nem történt változás. Apró lépéseket tettünk előre, de utána nem csak kettőt, többet hátra. A vége felé felgyorsultak az események. Megszűnt számára  a kontroll. Nem számított semmi. Egyik pillanatban volt, hogy "Anya szeretlek", a másikban pedig tragédia is történhetett volna egy fékezhetetlen dühkitörés közben. Próbáltam....annyira akartam, hogy sikerüljön. Minden létező technikát bevetettem. Egy-egy kitörésnél hátulról átölelve próbáltam nyugtatni, karjait magamhoz szorítva, hogy ne tegyen kárt senkiben. Előfordult, hogy ilyenkor orrvérzéssel végeztem, mert a fejével próbált távoltartani magától. Nem rám haragudott. De nem tudta mit csinál. 

Sok esetben nem is értette mi történt, és csak nevetett. Mosolygott, az ártatlan bájos arcával. Ugyanúgy nevetett azon, hogy meghalt egy kis állat, mint azon, hogy Spongyabob vicceseket mond a tévében. Nevetett azon, hogy a "testvérei" félnek tőle. A végén már nem mertek vele egy szobában aludni, de még játszani sem. 

Az iskolában egy idő után kimondták.....nem tudják így garantálni a többi gyermek tesi épségét. Ha lehet, ne vigyem többet. Majd kaptam a rettegett hívást, itt sem maradhat. Mert veszélyeztetheti a többieket. 

Összetörtem. Akkor most mi lesz? Hogyan tovább? Mostantól nem fogom tudni mi lesz vele? Örökre el kell engednem a kezét? Ki fog neki segíteni? 

Igen. Rossz dolgokat csinált. Nagyon rosszakat. De ő egy gyerek. És nem tehet róla, hogy ilyen élete lett. Arról sem, ha ezt már a születésekor hozta magával. Nem tehet róla, hogy nem érti, hogy nem tudja. 

Mi lesz vele ezután? Mi lesz, ha nem lesz ott Anya, akit hívhat ha baj van? 

És egyáltalán, hogyan lehet ezt neki elmondani?

Borzasztó napok következtek. Talán érezte is, mert kérdezgette, "most akkor csomagoljak?", "ugye visszavisznek?". Őszintének kellett lenni. Elmondtam, hogy valószínűleg igen. 

Bizonytalanság. A legrosszabb érzés a világon. Mikor nem tudod mi és mikor , hogyan történik, nem tudod a következő lépést , mert nem te teszed meg. Csak sodródsz. És igyekszel talpon maradni. Igyekszel erősnek látszani, és ezerszer elmondani: "Ha el kell menned is ugyanúgy szeretlek. Szeretném, hogy ez számodra egy harc kezdete legyen! Egy olyan harcé, amiben meg tudod mutatni milyen jó is vagy valójában! Mert benned van a jó! És minden erőmmel azon leszek, hogy ezután is segítsek neked! De neked is tenned kell most!"

Nem értette. Korábban sem, most sem. Most már azt is tudom, hogy ennek orvosi oka is van. Kevés voltam hozzá, hogy segítsek. És felelős szülőként figyelembe kellett vennem, hogy igen, ott vannak a többiek. Ezért bár nem is lett volna más választásom, el kellett fogadnom a döntést. Nem az én döntésem volt. Tudták, hogy én képtelen lennék meghozni azt. 

Elkísértem az intézetbe, ahová került. Szorosan fogta a kezem, mikor elmondták neki, hogy ott kell maradnia, sírt. Nagyon. Én is. A nyakamba borult. Próbáltam tartani magam, de alig sikerült. Próbáltam mondogatni neki, hogy van kiút, de ne hagyja eluralkodni magán a rosszat. 

De nem tudja, mi a jó és mi a rossz. Ami egy gyermek csínynél nem akkora gond. Viszont itt már komolyabb dolgok merültek fel ennél. 

A gyám, akire ilyenkor mindig a legnehezebb feladat vár, elmagyarázta neki mi következik. Onnantól, mintha egy kötelet vágtak volna el, vidáman kezdett el kipakolni a neki kijelölt szobában. Nevetve pörgette a kis játékot a kezében, miközben érdeklődött kikkel játszhat majd. Engem kitessékeltek. Addig amíg nincs dühroham. Menjek, amíg vidám. Köszönjek el.

Megölelgettem, mondtam neki, hogy azon leszek, hogy találkozhassunk, és, hogy szeretem. "Anya szeretlek én is, megyek játszani!" -ez volt a búcsú. 

Mikor a hátam mögött bezáródott az ajtó, kitört belőlem a feszültség, az a rengeteg minden amit éreztem hetek, hónapok óta, és ott akkor, a búcsú pillanatában. Sírógörcsöt kaptam, de gyorsan össze  kellett szednem magam, mert Manóka, Lili , L és Zé már vártak rám otthon. 

Ők nem sírtak. Este, mikor összebújva megnéztünk egy mesefilmet, annyit jegyeztek meg csendesen, hogy "Anya, nyugalom van. Te is érzed?"

Igen, éreztem. De a fájdalmat is amit az üresség, a hiánya okozott. Fájt, hogy nem sikerült. Fájt, hogy itt egy ekkora kisgyermek, aki a saját életének alakulásáról egyáltalán nem tehet, mégis ő az áldozat. Borzalmas belegondolni, hogy mit tehetnek a szülők gyermekeikkel! Mekkora a felelősség, és mennyien visszaélnek vele! Akkor aznap, bár soha nem ítélkeztem korábban, dühös lettem. Dühös, és tehetetlen. 

Vajon az emberek akkor is elkövetnének ekkora hibákat, ha látnák mit okoznak vele? Ha látnák milyen kárt tudnak ezzel tenni? Vagy egyáltalán érdekelné őket? Mert lehet, hogy amikor ennek a kisgyermeknek az élete kisiklott, akkor a szülei nem is gondoltak erre. Hogy ez így is alakulhat. Hogy annak, amit tesznek, vagy épp nem tesznek mekkora hatása lesz annak a kisembernek az egész életére! És mindez már az anyaméhben elkezdődik. Miért nem látják ezt olyan sokan? 

 

Szerencsére ő segítséget kap majd. De hányan lehetnek, akik nem?

 

Az otthon nyugalma 

 

Hetek teltek el, hosszú hetek. Idő kellett ahhoz is, hogy le tudjam írni. Mert hiába mondják a szakemberek, hogy nem tehettem volna semmit érte, hiába mondják azt, hogy  a többiek biztonsága az első, hiába tudom, hogy orvosi kezelésre szorul, a szívemből nem tudom és nem is akarom kitépni. De el kell fogadni. Most már elfogadtam. Találkozunk még, ezt is tudom. 

A mi kis életünk megváltozott itthon. Nyugalom vesz minket körül. Nem is realizáltam, hogy mennyire nem volt eddig az. De valóban. Béke van. Szeretet van és törődés. Egymással. Semmi nem vonja már el a figyelmet az egymás iránti odaadásról. Nincs harc, nincs küzdelem. Sok játék van, öröm, nevetés, még ha nekem kicsit keserédes is ez az íz. 

Egy biztos, és az maga a változás. Ezt tanítom a gyerekeknek is. Mert ebben a világban akkor lesz könnyebb dolguk, ha ezt elfogadják, nem küzdenek ellene. A változás folyamatos, hiszen akár mi magunk, akár a körülöttünk lévő világ mindig változik. Mindig lesznek új dolgok és mindig lesznek olyanok amiket el kell engednünk. 

„Azokban a családokban, ahol szeretet és együttérzés fűzi össze az embereket, a gyerekek sokkal sikeresebbek és boldogabbak. Ha ettől a környezettől megfosztják a gyereket, azzal az egész életét, jövőjét tönkretehetik. A gyereknevelésben a szeretet a leghatékonyabb eszköz.” /Dalai Láma/

  U.i::  Képzeljétek Manóka elindult, élvezi a járás adta szabadság érzését, rohangál a lakásban és most már az udvaron is egyre többször! Mondja, hogy Anya, és a kis nyelvét kidugva puszit ad az arcunkra. Hihetetlenül okos, tudja mikor csinál rosszaságot, ilyenkor ha rászóltunk kis ravasz mosolyra húzódik a szája. Imádjuk! (És igen, el is kényeztettük!) 

 

Köszönjük, hogy Velünk vagytok! Leveleiteknek, üzeneteiteknek mindig nagyon örülünk!

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek 

NevelőAnyu 

 

 

 

Szólj hozzá