fotó : Pinterest

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik." /Muhammad Ali/

Úgy süvített el mellettem ez a pár hónap, hogy még most is kapkodom a fejem. Olyan érzés, mintha hónapokat veszítettem volna szem elől. Tegnap még a júliusi nyaralást terveztük, ma pedig november van, belevágtunk az iskolába, és annyi minden történt velünk, hogy átgondolni is nehéz. 

Lili nyári hullámvasútja a szakadékban ért véget. A tavalyi évünk arról szólt, hogy édesanyjával újra egymásra találtak, kezdett kialakulni a bizalom, betartotta amiket ígért, jött a láthatásokra. Nyár elején már éreztem, hogy valami nincs rendben, mert a megbeszélt időpontok előtt már nem kaptam üzeneteket, hogy mennyire várják Lilit. Már nem kérdezték meg hogy van, milyenek voltak a fellépéseik, hogy sikerültek a versenyek. Eltűntek a telefonos beszélgetések, nem csörrent a telefon többé, hogy mi van a kislányával. Lili egy darabig reménykedett, majd egy idő után a remény eltűnt csillogó szemeiből. Már tudta, hogy hiába vár, anya nem fog jönni. Eltűnt. Megint. Ugyanaz történik újra és újra. 

Én közben megtudtam, hogy anya ismét gyermeket szült, a sokadikat. Azt is megtudtam, hogy a kicsi pár hónap után szintén a rendszer gyermeke lett. Lili alig tud róla valamit. 

Az egyik legkülönösebb eset amivel nem olyan régen találkoztam az volt, mikor egy vér szerinti édesanya , akinek 12 gyermeke született viszonylag rövid időn belül, azt mondta: "Ebből csak egy az enyém!" Ezzel lezárt egy tárgyalást, ahol a szakemberek csak pislogni tudtak, hiszen anyaként nehéz azt mondani, hogy nem az enyém a gyerek, apaként már reálisabb. De most már ezt is tudom, hogy ilyen is van. A szomorú az egészben inkább az, hogy hiába nem ismeri el 11 gyermekét, papíron mégsem mond le róluk, így a boldog jövő képét is elhúzta a fejük felett.

Lili édesanyja ismét elindult a lejtőn lefelé. Tudomásunk szerint jó pár évre börtönbe is vonul majd, a bűnlajstroma nem kicsi. 

Mit mondhatnék ilyenkor egy kiskamaszkorba érő kislánynak?

Amit eddig is. Mi itt vagyunk, itt voltunk és itt leszünk ezután is. Mindig. 

Ő pedig küzd. Látom, érzem, hallom, mikor elmondja mik játszódnak le benne. Szerencsés vagyok, mert el tudja és akarja mondani az ő lelki küzdelmeit. Érzi azt, hogy ide tartozik hozzánk, itt érzi igazán az otthon melegét, a biztonságot,  a szeretetet a kötődést, az anyai bizalmat. De oda is tartozik, hiszen élete első 8 évét velük töltötte el. Hiába volt az viszontagságokkal teli, hiába bántották sokat és sérült azáltal amiket átélt, látott, ő a vérük. Az identitása inog néha meg, mert azt érzi itt jó lehet, jóvá válhat, de a múltja révén benne van a rossz. Én ilyenkor mindig elmondom neki, hogy mindenkiben van jó és rossz egyaránt. Senki sem makulátlan és tökéletes. Mindenki hibázik és kellenek is a hibák ahhoz, hogy fejlődhessünk. DE! Minden az ő döntésén múlik. Ő dönti el, hogy egy adott helyzetben mit csinál. Választhatja azt egy vitában, hogy higgadtan, nyugodtan reagál a vitapartnerének, de választhatja azt is, hogy felpofozza. Az egyiknek a következménye jó lehet, mert akár egy megbeszélés is válhat belőle, a másik esetében azonban szinte biztos, hogy a következménye negatív lesz. Ő dönt melyik utat választja majd. Minden lépésnél dönthet. 

Fél. Retteg. Esténként néha zokog, mert attól tart ő is olyan lesz mint a szülei. Érzi, hogy könnyű elcsúszni.

"Anya mi lesz ha én is olyan hazug leszek mint ők? Mi lesz ha csalódást okozok majd a gyerekeimnek?"- tette fel a kérdést. A válasz pedig ugyanúgy egyszerű. "TE DÖNTESZ. Van lehetőséged választani, hogy betartod majd az ígéreteidet és aszerint élsz, tisztán, megbízhatóan, vagy pedig felrúgod őket megbántva ezzel másokat. Hiteltelenné és megbízhatatlanná válhatsz a szemükben. De csak és kizárólag rajtad múlik majd. Ha ilyen helyzetbe kerülsz, gondold át. Megéri rosszul dönteni?" 

Egyik nap bájos, kedves és bújós, míg másnap azt érzem a szemeivel is meg tudna ölni, elég egy rossz szó és csattan, hirtelen és fékezhetetlen lesz. A kamaszok lendületével vágja be az ajtót, vagy mond oda egy rossz mondatot, amit aztán nagyon megbán. Sokszor neki jobban fájnak az általa kimondott bántások mint nekem. 

Nyár közepén volt egy nagyobb összezörrenésünk. Kapott tőlem egy komolyabb tabletet, hogy motiváljam kicsit a jövőre nézve, meg persze szerettem volna ha könnyedén tarthatja a kapcsolatot testvérével. Boldogsága határtalan volt, napokig hálálkodott, alig bírtam megállni a lábaimon mikor ölelésével is megmutatta mennyire örül. Úgy tűnt kiegyensúlyozottabb lett, hogy önálló életet élhet testvérével is az interneten, megoszhatja bármikor az örömét, bánatát. Aztán elérkezett egy kapcsolattartás, ahová reggel ment el és este jött haza. A tabletet azóta sem láttam. Nem tudtam még akkor mi lett vele, sejtettem, de nem mondta el. Később azt is észrevettem, hogy nem kevés pénz is eltűnt a kis közös perselyünkből. Küzd a démonaival. Nem szidtam le érte, mert sejtem, hogy nem önszántából hagyta ott és nem azért hogy engem bántson. Sajnos elég sok ilyen eset történik ahhoz, hogy tudjam mi lehetett a háttérben. Nem vitáztam, nem kiabáltam, nem okoltam. De elmondtam, hogy ez nem olyan, hogy megyek és holnap veszek másikat. Nem tudok.  Ezen ő kiborult. Szerinte kötelességem venni egyet megint. Mert ő akarja. Most. 

Azt láttam, hiába küzdök és állok árral szemben, ő megállíthatatlanul csúszik, sőt zuhan le a mélybe. Hívogatja őt a rossz világ, ő pedig megy utána. 

Egy este különösen rossz kedve volt, mindenkihez volt egy keresetlen szava a környezetében. "Te meg mit ülsz ott? Ne nézzél már mi vagy te borjú? Na tudod kihez beszélsz?" 

Tudjuk, hogy a viselkedése mögött komoly érzelmi viharok állnak, ilyenkor viszont kicsit nehéz mindenkinek. Mi is a jó? Ha hagyjuk, hadd tombolja ki magát, vagy ha azonnal gátat szabunk ennek, akkor viszont fenn áll a lehetősége annak, hogy a belső düh önbántalmazásba megy át. Nem egyszerű. Én döntöttem. Mikor már harmadszor szóltam rá, vigyázzon kihez hogyan szól, ő pedig az arcomba nevetett, mondtam neki, hogy öltözzön fel és menjen ki futni 5 kört a ház körül. Kertes családi házban élünk, messze a zsúfolt civilizációtól, így veszély sem fenyegethette. Azt hitte viccelek, azonban mikor kérdően rám nézett látta, hogy nem. Duzzogva, csapkodva felöltözött, és kirohant. Hangosan kiabált miközben futott, én pedig egyre haragosabb hangját hallva éreztem, hamarosan megtörik a jég, kiszakad a feszültség. Futott egy kört kiabálva, ekkor még én voltam a szócsövének célpontja, aztán egy újabb kör következett, ahol már csak azt kiabálta "Miért én nem kellettem egyikőtöknek sem? Mennyivel jobb nálam a másik, akit befogadtatok? Miért nem értem semmit nektek?"

Utána mentem. Hallottam, hogy reszket a sírástól. Mikor meglátott csak a nyakamba borult és azt kiabálta ne haragudjak, nem rám dühös. Tudtam. Mindig tudom. De meg kell értenie, hogy ezért nem bánthatja azt a családot aki szereti, elfogadja és törődik vele. 

Bevittem, remegő lábai alig tartották meg. 

"Anya, te tudod miért engem dobtak el?" - tette fel a kérdést. Nem tudtam. Nem tudom valójában, hogyan lehet gyerek és gyerek között választani. Főleg úgy, hogy tudja, nem volt muszáj, lehetősége lett volna többeknek. 

Leültünk, hagytam kicsit hadd sírja ki magából azt ami fáj. Aztán ahogy mindig, most is halkan a fülébe suttogtam mit gondolok. Meg kell tanulni együtt élnie a múltjával. Nem könnyű elfogadni, sőt feldolgozni. Szinte lehetetlen. Minden egyes nap ennek tudatában kell léteznie, és lehet, hogy soha nem kap majd válaszokat. De ha nem akar a múltjával együtt a jelenben és a jövőben is tönkremenni, akkor muszáj előre nézni. Ha minden napját úgy éli meg, "mi lett volna ha", akkor sosem lesz jövő. Akkor ott marad abban az áldozat-szerepben, amibe a szülei kényszerítették őt. A múlt pedig ismétli majd önmagát. Ha ő sem lesz képes arra, hogy önállóan létezzen, felelősséget vállaljon és tegyen önmagáért, akkor a gyermekeit sem tudja majd úgy nevelni ahogy ő elvárta volna a szüleitől. "Legyen egy kép előtted Lili. Képzeld el milyen leszel ha felnősz. Ki leszel ha felnősz? Egy magabiztos, önálló, gyönyörű nő, aki bármit elérhet az életben amit akar. De ahhoz tenned kell Kicsim! Tanulnod kell, hogy olyan munkád legyen amilyet szeretnél, és segít abban, hogy olyan családod legyen amilyet megálmodtál. De ezt nem más fogja megadni neked. Te fogod megteremteni saját magadnak, mi pedig segítünk neked ebben, mögötted, melletted állunk, fogjuk a kezedet ha félsz, támogatunk ha elbizonytalanodsz, felhúzunk ha elesel. Kezd el így élni az életed! Csodákra leszel képes!" 

 Magához húzott szorosan, megölelt, arcát a nyakamba túrta. Éreztem a legördülő könnycseppeket magamon, és a súlyt amit a lelkén cipel. Eldobták. Nem törődnek vele. A családját nem érdekli mi van vele. Én pedig nem tehetek ez ellen semmit. Próbáltam. Egy időben igyekeztem mindent megtenni azért, hogy a szülők ott legyenek a kapcsolattartásokon. Én vittem oda az ajándékokat, amiket neki vettem, hogy adják ők oda, mintha tőlük kapta volna. Annyira jó volt látni a boldogságot az arcán. De már nem tudom megvédeni. Nem jönnek, nem keresik. Talán tudják, hogy jó helyen van, talán őrli őket a bűntudat. De az is lehet, hogy egyáltalán nem. Nem tudok rá én sem válaszolni. Azt tudom, hogy szerettem volna megvédeni őt ettől az érzéstől. Rájöttem nem tudom és nem is tehetem. Nem csaphatom be. Amiben tudok neki segíteni az az, hogy a támasza leszek, a családja helyett családja, a biztonsága. Utána pedig csak bízom. Bízom benne, abban, hogy képes mindezek ellenére felállni és megvalósítani a saját álmait. 

"Egy álom csak egy álom, egészen addig, amíg úgy nem döntesz, hogy igazzá teszed. "

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu