Karácsony környékén mi nevelőszülők már tudjuk, hogy komoly kihívások várnak ránk az ünnepekben. A legtöbb nevelt gyermek ilyenkor ugyanis hazamehet vér szerinti családjához, természetesen csak oda, ahol erre megfelelőek a körülmények. Vannak akik csak egy napra, van aki viszont akár több napra is újra régi családjával lehet. Minden gyermek esete más és más, ezért egyénenként bírálják el, van-e erre lehetőség, ha ezt a vér szerinti szülő kéri. Mert sok esetben például eszükbe sem jut. Ott, ahol viszont igen, és a gyám erre esélyt is ad, komoly felkészülési folyamat veszi kezdetét.

A szeretet ünnepe tájékán sok szülőben felelevenedik az anyaság, apaság érzése, több esetben akár úgy, hogy gyermekét egész évben csupán 5-6 alkalommal látta. Nem, nem azért, mert nem volt rá lehetősége, hanem azért, mert egész egyszerűen nem ment el a kapcsolattartásokra. A láthatások szabályozva vannak, ugyanúgy mint egy válás esetén, viszont itt legtöbbször a nevelőszülők viszik a gyermekeket az adott városba, helyszínre azért, hogy a szülők láthassák csemetéjüket. Havonta minimum egy kapcsolattartás az ő lakóhelyükhöz nagyon közel kell, hogy essen. Mivel a rendszer telített, mi nevelőszülők pedig kevesen vagyunk, így nem ritka, hogy egy-egy gyermeket akár 70-90 kilóméterre kell vinni ezekre az alkalmakra. Vannak nagyon korrekt szülők, akik megkeresnek minket, ha tudják, nem tudnak részt venni a találkozón,akik mind a gyermeküket, mind a nevelőszülőt tisztelik, de vannak olyanok is, akik ezt nem teszik meg, így gyermekük sokszor feleslegesen utazgat órákat, mindamellett,hogy hatalmas csalódás és törés éri őket. 

Lili újra otthon 

Lili évekig nem látta szüleit, nem tudott róluk semmit. Csapódott egyik helyről a másikra, sokszor magára hagyatva. Folyamatos bizonytalanságban, félelemben hajtotta álomra a fejét, mert nem tudta, hol és kivel ébred másnap. Sok éven át korábban viszont volt családja. Apa sokszor a bűzlő alkohol mámorában kiabált vele, anya pedig napokra, hetekre eltűnt. De volt családja. Nem volt egyedül. A józanság ritka pillanataiban kapott ígéreteket. Rengeteget. Amikből aztán nem lett soha semmi. Ő pedig, hiába próbált hinni, hiába próbált ragaszkodni, egy idő után elveszítette a reményt. Már nem várta haza anyát. Már nem hitte, hogy meleg étel kerül az asztalra, mert tudta, apa ma is ivott.

Karácsonyról nem is álmodott. Míg más normális gyerek ilyenkor feszült izgalommal várta az ünnepeket, ő csak nézte az ablakból a kinti pompázó fényeket. A fantázia világa sokat segített neki. Ott az lehetett aki akart lenni, olyan családot álmodhatott magának, amilyet mindig is szeretett volna. Az álmaiban Lili apukája sosem ivott, szép vasalt ingjében, mosolyogva várta őket ölelésre a fa alatt. Anya pedig mindig otthon volt. Együtt sütötték a mézeskalácsot, együtt főzték az ünnepi vacsorát, díszítették a fát. Saját magát is látta, ahogy viháncolva, ugrándozva játszott testvéreivel a fa körül, míg tudta, szülei mindenről gondoskodnak majd. Képzeletében apa kedvesen szólt anyához, majd mindenkit magához húzott. Apa elmondta neki, mennyire szereti, és milyen gyönyörűnek tartja őt, anya pedig fésülgette a haját, simogatta arcát, ő pedig annyi puszit adhatott rá amennyit csak akart. 

Lili képzelgését apa hangos kiabálása törte ketté. A vakító ünnepi fények varázsa hirtelen köddé vált, újra ott találta magát a rideg valóságban. "Kihívom a rendőröket te k.....a!" Anya is kiabált. "Te mocsok te!Elvagdalom a nyakadat te patkány!" 

Hideg félelem kerítette Lilit hatalmába. A szoba egyik sarkában összekuporodva remegett testvéreivel együtt. Várták a befejezést. Pár perc múlva az ablakon beszűrődő kék és piros fények már ismerősek voltak számukra. A sziréna hangja szinte megnyugvásként hatott rájuk. Vége lesz. 

A rendőrök bejöttek a lakásba, apa kiabált nekik. "Itt van ez a ribanc, vigyétek jó messzire! Meg akart ölni!" Az egyenruhások nyugodtak voltak. Többször jártak már Liliéknél. Most is, ahogy mindig, próbálták megbeszélni a történteket. De anya és apa nem hagytak alább a kiabálással. Így anyát elvezették. Lili a függöny homályában nézte, ahogy anya beül a rendőrautóba, és hallotta, ahogy kattan az autó becsukódó ajtajának hangja. Könnyei csorogtak végig az arcán. Apa még mindig ideges volt, még mindig ordítozott, most már az üres falaknak. Lili szorította testvéreit. Nem emlékszik mennyi ideig. Kisöccse az ölében szuszogott, elaludt kimerültségében. Ez volt az utolsó együtt töltött karácsonyuk. Ekkor látta utoljára anyát, mielőtt évekre eltűnt az életéből.

Mint egy elfeledett látomás, olyan volt újra anyát látni. A boldog melegség és a hideg reszketés együttesen járta át Lili testét. Emlékszem a napra, mikor először találkoztam én is anyával. Vegyes érzelmekkel indultunk útnak, Lili félt, de várta is, hogy újra magához ölelhesse őt. Mielőtt útnak indultunk, százszor kérdeze: " De biztos, hogy ott lesz anya?" Már nem hitte. A várva várt találkozás végül jól sikerült, de nem váltotta ki azt az eufóriát Liliből, amire számítottam. Nem volt ölelkezve zokogás, egymásra borulás. Egy ölelés után anyának, inkább már az én ölemben ült, kezeit szorosan a nyakam köré fonva. 

Azóta hónapok teltek el. Anya pedig jött a kapcsolattartásokra. Többször hozott ajándékot, édességet. Elmondta Lilinek, hogy mennyire szereti. Sokat beszélgettek. Egy dologról nem. A múltról. Egy új kapcsolat volt kialakulóban, teljesen más alapokon mint korábban. Azonban Liliben nem múltak a félelmek. 

Elérkezett a karácsony, a szeretet ünnepe. Anya szerette volna, ha minden gyermeke együtt, vele ünnepel. Kitartásának köszönhetően erre lehetőséget is kapott. Lili újra hazamehetett, immáron édesapja nélkül, de mégis a régi családjához. 

Hetekkel a nagy nap előtt, Lili már zaklatott volt. Esténként a puha takaró, és ölelések között elmondta milyen érzések kavarognak a kis lelkében: 

 "Anya én álmodtam egy családot magamnak még régen. Ahol együtt vagyunk mindnyájan. Tudod, olyan ahol mindig jól érezzük magunkat a testvéreimmel. Mint itthon. De szerintem ez a család nem létezik. Anya pedig nem változott meg. El fog tűnni újra."

 Annyira várta azt a napot, amikor újra visszatérhet a gyökereihez, ahol együtt töltheti az ünnepeket a testvéreivel. De olyannyira rettegett is tőle. "Anya, nekünk nem is volt soha karácsonyfánk. Most miért lenne? Anya mindig megígérte, hogy vesz nekünk ajándékot, de sosem kaptunk. Most is így lesz?"

Ezrével jöttek a kérdések. A válaszokra azonban várnunk kellett. 

Remegő kezével igazította meg magán az utolsó kilógó hajszálat, gyönyörű ruhájában, csinos frizurájával rám nézett. "Anya. Ha bármi baj lesz, eljössz értem? Elérlek ha baj van?" Én pedig megnyugtattam. Én mindig ott  leszek. Megyek érte ha baj van. De nem lesz baj. Mindenkinek ajándékkal készült. Egyesével csomagolta be őket, gondosan, szépen. 

Az úton odafelé végig fogta a kezemet. Hideg tapintásából érezni lehetett mennyire izgul. "Kik lesznek ott? El is mehetünk bárhová? Mi lesz, ha nem jön el értem? Szerinted a testvéreim is ott lesznek? Már nem érdekel ám a fa. Az ajándékok sem. Nálad mindent megkaptam amire vágytam Anya. Szeretlek nagyon ugye tudod? Anya, ha nem akarok elmenni akkor is muszáj? Ha elmegyek, visszajöhetek ugye?" Mindenre igyekeztem megnyugtató választ adni. Arra is, amire én magam sem tudhattam a választ. 

Mikor odaértünk, Lili a nyakamba ugrott búcsúzáskor. Potyogtak a könnyei. Kezeivel megfogta az arcom, nem szólt semmit, de láttam a zűrzavart a szemeiben. Megöleltem. Olyan szorosan fogtam magamhoz, amennyire csak lehetett. Elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, azt is, hogy attól, hogy ő szereti az anyukáját nem változik meg az iránta érzett szeretetem. Nem számít mi történik, mert mi mindig ott leszünk egymásnak. Ha anya megváltozott, akkor legyen boldog, mert két olyan ember is lesz az életében aki bármit megtenne érte. Pár órára válunk el egymástól, nem örökre. Én nem tűnök el évekre, sőt egy napra sem. Anya sem teszi már.  Megnyugodott, anya pedig türelmesen megvárta míg Lili elenged engem. Mikor Lili hozzáfordult, ő is szorosan magához ölelte, majd hozzám lépett. Legnagyobb meglepetésemre engem is magához húzott, ölelt, és csak annyit suttogott a fülembe: "Köszönöm, hogy ennyire szereted."

Furcsa volt Lili nélkül tölteni a napot. Nem is gondoltam, hogy a jelenléte mennyire természetes már számunkra. Sokszor eszünkbe jutott, vajon boldog lehet-e ez a kicsi lány éppen. 

Este már vártuk, hogy Lili hazatérjen, én pedig aggódtam is kicsit, hogy minden úgy történt-e ahogy azt Lili szerette volna. Nem akartam újra sírni látni. Féltem attól is, hogy milyen lesz a búcsúzás, mikor újra hazatér, és el kell köszönnie a családjától. De nem volt okom erre. Nagy mosollyal az arcán, úgy futott messziről és ugrott fel az ölembe, mintha hetekre ment volna el. Boldogan mutatta az ajándékait, amiket kapott. Egy gyors puszit nyomott anyukája arcára, és rohant is be a házba, hogy elmesélhesse mennyi minden történt vele.  

Azt gondoltam, hogy egy tökéletes nap, tökéletes végéhez értünk. Örültem, hogy Lilit boldognak láttam. Azonban akkor elkezdett mesélni. Nem volt minden tökéletes. Nem volt minden jó. Érték csalódások, volt, ami bántotta. Volt kiabálás, volt veszekedés. Volt, akiben újra csalódott. Ő mégis boldog volt. Együtt lehetett a testvéreivel, játszhattak, megölelhették egymást és tudta, este már a biztos otthon melege várja, velünk együtt. 

"Nem számít milyen ellenségesnek tűnik a világ. Nem számít a teher, amit az élet tesz ránk, míg egy szerető család, a biztonság vár minket haza. "

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu