Fotó: Pinterest

A reggeli hűvös szellő lágyan lengette Vivi és Lili haját ahogy kiléptünk a házunk ajtaján, hogy megkezdjük az idei tanévet. Fél év...Ennyi idő telt el mióta utoljára iskolában jártak. Az izgalom már hetekkel ezelőtt megkezdődött, a remény sugarai már akkor felcsillantak. "Vajon most új lappal kezdhetek?"- tette fel a kérdést Lili, "Új életem lesz, itt senki sem ismeri a múltam.- örvendezett Vivi." Kavarogtak bennük az érzések, a derűt néha felváltotta a félelem, elkezdődtek a "Mi lesz, ha....." kérdések. De hamar elejét vettük a találgatásoknak. Új év, új kezdet igen. Mindenkinek. De van ami sohasem változik. 

Minden nevelőszülő tudja, hogy azzal a perccel kezdődően, ahogy befogad egy gyermekvédelemben élő gyermeket, az élete fenekestül felfordul. Ebben a felfordulásban viszont csoda dolgok történnek. A saját gyermekeink, akik eddig önző módon élték az életüket, megtanulnak figyelni a másikra, a másik igényeire. Észreveszik azt, hogy milyen az, mikor valakinek sokkal rosszabb helyzetből kell jót teremtenie, mint korábban nekik. Megtanulják tisztelni és elfogadni egymást, a jót és a rosszat egyaránt. Rájönnek, hogy senki sem tökéletes, de nem is kell annak lenni, hiszen mindenkiben van rengeteg jó és szerethető. Meglátják, hogy az addig vágyott tárgyak mennyire feleslegesek, hiszen van olyan gyermek akinek egy játéka sem volt korábban, sokszor ruhája is alig. Megtanulják azt, hogyan kell kezelni a felmerülő konfliktusokat, ami később segítheti őket a felnőtt életükben is. Ha kialakul egy vita, azt nem erővel próbálják megoldani, hanem igyekeznek azt megbeszélni úgy, hogy közben odafigyelnek egymásra.Tudom azt, hogy nem fognak az első problémánál hátat fordítani semminek és senkinek. Sőt. A probléma felé fordulnak és megvizsgálják majd, hogyan lehet megoldani. Észreveszik azt, hogy a felnőttek sem robotok, érzéseik és igényeik is vannak, sőt hibáznak is olykor. Azt is látják már, ha a környezetükben valaki elfárad, és ilyenkor segítenek. Természetessé válnak olyan emberi tulajdonságok, mint a tolerancia, a türelem, az elfogadás.

Sajnos sokszor tapasztaljuk ezek hiányát. Egy nevelőszülő történetét mesélem el most nektek. 

A sehová sem tartozók

             Fotó: Pinterest

Míg Esztert vártam, elmerengtem azon mi is történt ebben a 3 évben mióta én is nevelőszülő lettem. Olyan hamar elment az idő. A gőzölgő gyümölcs teám illata eszembe juttatta az első karácsonyunk emlékét. Mennyire boldogok voltunk, hogy most már megoszthatjuk más gyermekekkel. Milyen izgalom volt rajtunk, hogy örülnek-e majd. Beilleszkednek-e közénk. És ami az egyik legfontosabb: elfogadják-e őket?

Miközben a múltat idéztem magamban, Eszter belépett a kávézó ajtaján. Vékony, törékeny szépsége magával ragadta a tekinteteket, erőteljes kisurgárzással, hatalmas mosollyal az arcán fordult felém. Tudtam a történetét, az arcán mégsem láttam ezt viszont. Egy vidám, élettel teli fiatal nő tekintett rám, az ölelése pedig olyan szeretetet sugárzott, hogy egy pillanatra bele is feledkeztünk. 

"Olyan jó, hogy tudunk találkozni. - mondta. Annyira vártam, hogy lássalak. Mindig csak telefonálunk, de közben mégis hiányzik ez, egy közös teázás, vagy akár egy séta. Tudod mennyire feltölt?"

Én pedig tudtam. Engem is feltölt ha olykor olykor van egy kis időm magamra. Vagy egymásra. Mindketten szeretjük a gyermekeinket, de néha jó egy kicsit kimozdulni, olyan társaságban lenni ahol nincs szükség magyarázatokra, mert a másik pontosan érzi és átéli amit mi is. 

"Mesélj, mi van veled?"- kérdeztem. "Nem szeretek panaszkodni. De muszáj kibeszélnem magamból, mert felemészt."- mondta. 

"Tudod jól, hogy mennyire akartam azt, hogy gyermeket nevelhessek. Nem adatott meg az, hogy sajátom legyen, pedig nagyon próbáltam. Olyan boldog voltam mikor kiderült, hogy nevelőszülő lehetek. Akkor is, ha tudom nem örökre maradnak nálam a gyerekek, mégis adhatok, szerethetek. Nekem ez kell, különben nem érzem, hogy lenne értelmem. Így azt hiszem van. Imádom minden percét. Tényleg, a nehézségekkel együtt. " - kezdett bele a történetébe Eszter.

Mindegyikőnk tudja, hogy az első pár hónap az pokoli nehéz. Mire beilleszkednek, összecsiszolódunk, szocializálódnak, és egyáltalán, míg megismerjük egymást. Kell ennyi idő. De utána rengeteg boldog pillanatban van részünk. Van mikor csak megyek az utcán és azt veszem észre, hogy magamban mosolygok, mert eszembe jut ahogy aznap reggel Manó hogyan alkudozott velem arról, hogy ő a rövid nadrágjában akar menni, hiába van tíz fok, miközben a gitárját pengette a kezében, vagy Vivi mennyire izgult, hogy megtanult-e mindent, ezért gyerekdallamokkal énekelte el a természetismeret tananyagot. Sokszor mosolyra húzódik a szám nekem is, önkéntelenül is azt veszem észre, hogy szeretem a hivatásom. Nekem is szükségem van erre, így tudtam miről beszél Eszter. 

"Tudod milyen optimista vagyok és mennyire csak a jót akarom látni- folytatta. De azért néha elkeseredem. Eltelt pár év mióta nevelőszülő lettem. Rengeteg mindent éltünk át a neveltkékkel együtt, sok sok boldog pillanatunk volt. De tudod mi bánt? Sokan eltűntek mellőlem. Először a párom. Aki nem akart "idegen gyerekeket" maga körül. Eleinte úgy tűnt elfogadja őket, aztán egyre több lett a feszültség és a konfliktus miattuk. Úgy érezte feladom a kötelékünket az "idegen gyerekekért". Azt gondolta egy 2 éves "idegen" nekem többet jelent és többet ad, mint amit ő tudott. Nem volt igaz, és nagyon szükségem lett volna rá. Azt mondta, én a gyerekeket választottam helyette. De én nem hittem, hogy választanom kell, azt gondoltam együtt csináljuk kéz a kézben. De így alakult én pedig elfogadtam. Viszont most már látom azt is, hogy mennyi barátom tűnt el. Akikkel korábban sokat beszélgettem, sokszor kérték a tanácsomat vagy kértek segítséget. Vagy akár csak jó volt néha velük beszélgetni. De nem keresnek. Volt akit egy ideig én hívtam többször. De mindig megakadtunk ott, hogy majd hív ha alkalmas lesz a találkozó neki. Azóta sem keresett." - szemeit elöntötte a könny, kicsit megállt a mesélésben.

Láttam a fájdalmat az arcán, át is tudtam érezni azt. Bizony nekem is "tűntek el" emberek az életemből. Tudtam miről beszél Eszter. Eleinte úgy tűnt mindenki megértő és elfogadó, aztán azt vettem észre, hogy ahová korábban mindig hivatalosak voltunk egy kertipartira, egy születésnapra, ma már nem vagyunk azok. Én is jártam abban a cipőben, hogy próbáltam barátságokat ápolni, keresni a másikat, menni hozzá amikor csak tudtam, aztán rádöbbentem, hogy ez nagyon egyoldalú, így kipróbáltam mi történik ha én nem emelem fel a telefont. Fájt a felismerés, néha most is belém nyillal. Megértettem Eszert.

Letörtölte a könnyeit és folytatta. "Tudod azt érzem, hogy ezek a gyerekek sehová sem tartoznak. Egy rokonom nem olyan rég grill partit szervezett, ahová a család nagy része meg volt hívva. Mi nem. Mikor szóba került, akkor ütött arcon a valóság: " Ezek a gyerekek a te családod tagjai, de a miénk nem. Nekünk ők nem családtagok."- hangzottak el a súlyos szavak. Egy rokon szájából. Akkor én sem vagyok családtag?  Én pedig csak sírtam. Nem is tudják ők, hogy ezek a gyerkek hány helyről kapnak elutasítást. Sokszor a vér szerinti szüleiktől is. Sokszor az iskolákban, óvodákban is megkülönböztetik őket. Mert ők olyan "intézetisek". És akkor még a közvetlen környezetükben is? Nem értettem. Máshol a saját gyermekek is testvérekként szeretik és élnek együtt a nevelkékkel, elfogadják őket, a rokonságomba pedig ez nem fér bele? Hát milyen értékrendben élnek?" - tette fel a kérdést Eszter.

Jogosan. Hiszen valóban. L és Zé nálunk is teljes értékű családtagként kezeli a neveltkéket. Az elejétől fogva. Fel sem merült bennük soha, hogy azért mert ők állami gondozott gyermekek, más bánásmódban kellene részesülniük. Akkor másokban ez hogyan merülhet fel? 

Eszembe jutottak a friss nyári élményeim. Mikor újra elkezdtem hinni abban, hogy igenis vannak jó emberek. 

Egyszerre volt bennem izgalom és félelem, mikor készülődni kezdtem a balatoni táboroztatásra. 30 gyerek.... 30 különboző korú, származású gyermek. De nem ám akármilyen gyermekek. Állami gondozottak, gyermekvédelemben élők. Nevelőszülői családokból, lakásotthonból. A nevelőszülői hálózatunk minden évben biztosítja a nevelőszülőknek, hogy 2 hetet pihenhessenek, azáltal, hogy a gyermekek ezalatt táborozhatnak, nyaralhatnak. Sok nevelőszülő nem is a pihenés miatt él ezzel a lehetőséggel, hanem azért, hogy a gyermekek kikapcsolódhassanak, illetve ilyenkor tudják elvégezni azokat a ház körüli teendőket, amiket egyébként ennyi gyermek mellett nagyon nehéz lenne. Ezért ekkor van idő a festére, egy kis felújításra, karbantartásra. Azt gondolom, hogy ez egy fantasztikus lehetőség mind a nevelőszülőknek, mind a gyermekeknek. 

Már régóta tudom, amióta a gyermekvédelem lett a hivatásom, hogy az állami gondoskodásban nevelkedő gyermekek élete súlyosan terhelt. Olyan múlttal és olyan hatalmas sérülésekkel érkeznek, amiket sokszor mi felnőttek fel sem tudunk fogni. Ezek a sérülések pedig nem múlnak el nyomtalanul. Ők mégis itt vannak. A mi dolgunk pedig az volna, hogy a világ legboldogabb gyermekeivé tegyük őket ebben az egy hétben. Nem kis feladat, de szeretem a kihívásokat. 

A kollégáim, akikkel együtt indultunk neki ennek a nagy kalandnak többnyire még ismeretlenek voltak számomra, így az a kicsi biztonság érzet sem volt meg, hogy tudom mire számíthatok. L, Zé és Vivi csatlakoztak hozzám a táborra. Korábban sosem akartak kimozdulni, sőt, ha megemlítettem a tábor szót, már intettek is le hevesen, hogy ők aztán nem mennek sehová. Hogy gondolom én azt, hogy ők máshol aludjanak?! Vivi még sosem volt táborban, sőt nyaralni sem nagyon. Ismerte  a Balatont, de nem a felhőtlen kikapcsolódással kötötték össze vele az élményei. Azt sem nagyon tudta mit jelent az.  

Mikor odaértünk a tábor helyszínére, elöntöttek gyermekkorom emlékei. Felidéződtek az élmények, a barátságok, a kalandok. Mennyire szerettem ezeket a táborokat. Nem is gondoltam akkor, hogy életre szóló élményeket szerzek, ahogyan a mostani táborba érkező gyermekek sem sejthették. Nem tudhatták, hogy a szorongást, a félelmet, a bizonytalanságot hamar felváltja a jókedv, a boldogság és olyan barátságok szövődnek, melyek akár egy életen át tartanak majd. 

Minden kezdeti félelmem hamar elmúlt, ahogy érkeztek a gyerkőcök, láttam a kis kíváncsi arcokat, a csillogást a szemükben. 

 A tábor kis faházai gyorsan lakókra találtak, élettel telt meg a balatoni tábor eddig sivár, csendes tere. Kacagó, kiabáló, felszabadult gyerekek futkároztak körbe körbe, ismerkedve velünk és a kis társaikkal. Nekem egy csoda volt látni, ahogy együtt játszik a 6 éves szőke, kék szemű, világos fehér bőrű kisfiú a nagyobb 13 éves cigány fiúkkal. Elfogadva, szeretve, tisztelve egymást. Itt nem volt előítélet. Itt nem voltak elvárások. Csak mi voltunk. Emberek, felnőttek, gyerekek. Mindenki úgy, ahogy van. 

Mi felnőttek is hamar összehangolódtunk, a közös hivatásunk összekovácsolt minket és a gondolataink is hasonlóak voltak. Nagyon gyorsan csapattá váltunk, és anélkül, hogy külön megbeszéltük volna kinek mi a dolga, mégis mindenki a helyére került. A második nap reggelén már egy-egy nézésből tudtuk mit akar a másik, így egyáltalán nem okozott gondot a gyerekek koordinálása sem. Miközben komoly feladatunk és felelősségünk volt, mi is töltekezni tudtunk egymásból. 

A csapatjátékok, a közös kalandok hamar egy nagy családdá építették a társaságot. Mindenki barátokra lelt, és a felnőttek felé is bizalommal fordultak. Meg is lepődtem azon, hogy alig voltak konfliktusok. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan gyermek sereggel, akik hátrányos helyzetben élnek, sokszor traumatizált múlttal érkeznek, nehezebb a közös munka, közös élet. De itt inkább azt éreztem, hogy ezek a gyermekek sokkal elfogadóbbak, sokkal nyitottabbak, sokkal nagyobb empátiás készségekkel rendelkeznek mint kortársaik. Olyan közegben lehettek ahol nem kellett szégyenkezniük kik ők és honnan jöttek. Nem kellett magyarázkodniuk sem, hogy miért és hogyan történt velük bármi a múltjukban, miért is élnek ők állami gondoskodásban. L, Zé és Vivi is egy villanásnyi idő alatt barátokra leltek, beilleszkedtek a közösségbe. L, aki eddig mindig kilógott osztálytársai közül, mert másképp gondolkozik mint a korosztálya, meglepődve tapasztalta, hogy itt mindenki megérti őt, mindenki elfogadja ahogy ő is bárkit. 

Elgondolkoztam Eszter szavain. Sok sok hasonlóságot véltem felfedezni a nevelőszülők élete között. Ez nagyon sok helyen probléma. Sokak környezete nagyon segítőkész és kiegyensúlyozott egységet alkotva élnek a neveltkékkel együtt, azonban mindig akad egy-egy barát, egy-egy rokon, aki számára "nem kívánatos személyek" lesznek. 

Egy nyári  emlék jutott eszembe: 

Egyik nap strandolni mentünk a gyerekeimmel. Ott volt mindenki, L, Zé, Lili, Vivi, Manó és Bogyó is. Mikor a pénztáros hölgytől kértem a belépőket, rám nézett és azt mondta: " Ezek olyanok?" Néztem nagy szemekkel, visszakérdeztem: "Milyenek?" Mire ő: " Tudja, hát intézetisek. Látszik ám rajtuk! Azok meg a sajátjai ugye? Képes bevinni EZEKET közéjük?" A mellette ülő kolléganője rosszallóan nézett rám, mintha a hét fő bűn egyikét követtem volna el azzal, hogy a nevelt gyermekeimet a sajátjaim közelébe engedtem és egyáltalán az ő közelükbe. 

Ledöbbentem. Sokszor találkoztam már előítéletes emberekkel, olyanokkal akiknek fogalma sincs az élet ezen oldaláról. De ez sokkolt. Tényleg ennyi lenne neki? Hogy EZEK? Mik ők, tárgyak? Vagy selejtek? Vagy egyáltalán miért is van különbség egy vadidegen számára gyerek és gyerek között? 

Ránéztem a hölgyre, visszahúztam a pénzt amivel fizetni akartam és annyit mondtam neki: "Tudja mit? Igaza van. Őket nem viszem be ilyen helyre, EZEK közé, mint amilyen maga. Vannak strandok ahol tárt karokkal fogadnak minket, és van bennük emberség is."

De belegondoltak vajon? Ezek a gyermekek nem azért nevelkednek nevelőcsaládokban, mert ők így akarták. Ők nem önszántukból hagyták el vér szerinti szüleiket. Ők ezt NEM VÁLASZTOTTÁK. Ők oda sem tartozhattak, mert kiemelték őket. Mindenkit másért, de okkal. Mi nevelőszülők pedig azért választottuk ezt a hivatást, hogy ezeknek a gyermekeknek otthont, családot , szeretet, békét, elfogadást adjunk. Hová máshová tartozhatnának leginkább mint ebbe a biztonságos családba ami mi vagyunk számukra? 

Eszter mosolyogva nézett rám, szemeiből felszáradt a könny. Szeme kékjében ott ült mélyen a szomorúság, de most láttam megcsillanni a reményt, az örömet. "Jó volt kibeszélni magamból. Köszönöm. Tudod mi van? Ahogy kimondtam a mondatokat egymás után, már nem is érzem ezt nehéznek. Szívesebben sütögetnék veletek és a többiekkel legközelebb." - mondta megkönnyebbült arccal. 

Eddig is azt vallottam, hogy nem a vérbeli kötelék tart össze egy családot, ezután méginkább úgy gondolom. Mi a neveltkékkel együtt összetartozunk. A barátok, akiknek valóban fontosak vagyunk, sosem hagynak el.  A családom támogatásáért és segítségéért pedig örökké hálás leszek. 

"Az, hogy mi köt össze minket, néha megmagyarázhatatlan. Akkor is összetart, ha már a köteléknek el kellett volna szakadnia. Van, ami még a távolságot is legyőzi, és az időt és a józan észt; és néha egy kötelék örökké tart. Összekapcsolnak minket még azután is, hogy úgy tűnnek, ezek a kötelékek megtörtek. Néhány kötelék ellenáll a távolságnak, időnek és logikának. Mert néhány kötelék egyszerűen elrendeltetett."

https://www.facebook.com/neveloanyu

Pussz Nektek

NevelőAnyu