Péntek 13-án Magyarország Kormánya bejelentette, hogy hétfőtől a gyerekek nem látogathatják az intézményeket, ezentúl otthoni távoktatásban, online digitális oktatásban részesülnek. A hír hallatán hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Nem vagyok  babonás, de azért aznap elgondolkoztam, lehet, hogy kellene. A gyerekek persze örültek, végre nem kell suliba menni, nem fogják őket piszkálni, itthon lehetnek nyugalomban....gondolták ők. Én már akkor sejtettem, hogy eljön még az az idő, mikor visszasírják (visszasírjuk) az iskolába járást. 

A vírus terjedése és veszélyessége miatt természetesen örülök, hogy biztonságban tudom a kis lurkóimat és a munkámnak is hála, megtehetem, hogy otthon maradok velük. De ekkor még nem tudtam mi vár ránk pár nap múlva. 

A digitális oktatás kihívás mindenkinek. Pedagógusoknak, gyerekeknek, szülőknek egyaránt. Mivel rendkívüli helyzet áll fenn, nem pedig a laza hétköznapokat éljük, én naívan azt gondoltam mindenki emberségesen, türelemmel és sok sok empátiával áll majd hozzá a tanuláshoz. Sokan vagyunk úgy, hogy nem csak egy gyerkőc iskolás a családban, hanem akár 2,3 ,4 emellett pedig ott vannak a kisebb gyerekek is, akik szintén otthoni kényszerpihenőt kaptak. Nagyon sok családban "csak" okostelefon áll rendelkezésre a gyerekeknek a tanuláshoz, nincs laptop vagy számítógép, illetve ha van, azon anya, apa dolgozik/dolgozna.

Hétfőn még nagyon vidáman indultunk neki a napnak, várva a digitális feladatokat, videókat, tananyagot. Aztán hirtelen le is forráztak minket, mert szinte azonnal töménytelen mennyiségű feladat érkezett a pedagógusoktól. A tananyag elmagyarázása, ránk szülőkre hárult, a számonkérés viszont hihetetlen mennyiségű. Azok a szülők is nehezen bírkóznak meg vele, akiknek egy gyermekük van és otthon van mindkét szülő. 

A feladatok mennyisége azóta csak nő, a számonkérés pedig szinte azonnal megkezdődött. Online dolgozat, videók visszaküldése az elvégzett feladatokról (igen, testnevelésből is, mert miért is ne), ének DOLGOZAT, és még sorolhatnám. A tananyag mindenkinek új, nyilván, viszont a feldolgozás módszere is az. Mindenki számára. De most kicsit úgy érzem itt sokkal több felelősség hárult a szülőkre. Sokan pedig úgy érezzük összeroppanunk a súly alatt. 

Hiába van időbeosztás, hiába van napi tervünk, nem végzünk mindennel. A rendszer hibáiról nem is beszélnék, sőt nem is panaszkodni szeretnék. Csak kérni! Kedves pedagógusok! Kérlek vegyétek figyelembe, hogy a gyermekek, akik eddig napi 8 órát az iskolában figyeltek rátok, itták a szavaitokat, nem képesek még az önálló tanulásra! Hiába írjátok le mit kell megcsinálni, a gyerekek többsége nem tudja egyedül megoldani azokat! A szülők segítségére vannak utalva. Azokra a szülőkre, akik most egyszerre lettek szakácsok, háztartási alkalmazottak, pszichológusok, és most pedagógusok is miközben VAN SAJÁT MUNKÁJUK. TÚL VAGYUNK TERHELVE! Nem várhatom el egy SNI-s gyermektől, vagy egy hiperaktív figyelemzavaros gyermektől, hogy üljön le a telefonja elé és szépen oldja meg egyedül a feladatokat, 6 különböző platformon, 6 különböző számonkérési módszerrel. Még az eddig teljesen önállóan tanuló gyermekem is segítségre szorul, hogy kiigazodjon ezen a rendszeren. Azt várjuk el tőlük, amit egy levelezős egyetemistától? Nem lehet.....  Kérlek Titeket pedagógusok, kicsit lassítsatok le! Mi szülők nem vakációzunk itthon. Igyekszünk túlélni. Rendet tartani a káoszban, megtanítani amit muszáj, miközben a gyerekek lelkét is ápoljuk, hogy motiváltak maradjanak, ne csak napokon, de akár hónapokon át, képesek legyenek megugrani ezt az óriási kihívást! 

Arról nem is beszélve, hogy sok szülő nem teheti meg, hogy gyermekével tanul, mert dolgozik, vagy éppen olyan állapotban van az elveszített munkája, lakhatása miatt, hogy képtelen rá. 

Én péntek éjjel végig gondoltam milyen napirendet alakítunk ki a gyerekekkel. Eldöntöttem, hogy a jó levegő, a mozgás minden nap ugyanúgy része lesz az életünknek. Szerencsére megtehetjük, mert egy erdő szélén lakunk, ahol nincs senki. Ugyanúgy megtehetjük azt is, hogy online videók segítségével folytathassák az edzéseiket, amiket annyira szeretnek. De most elfáradtunk. Ők is, én is. Reggel időben ébredünk, reggelizünk, fogat mosunk, kicsit rendet teszünk és kezdődik a tanulás. A feladott mennyiség azonban olyan sok, hogy délutánra is bőven marad. Mindenkinek. Még akkor is, ha mindenben segítek. Közben Manóka és Bogyó is igényli a figyelmet, a mozgást, a játékokat, nem értik még miért is kellene csendben maradni, mikor mindenki itthon van végre. 

Tiszteletem minden pedagógusnak, hálás vagyok  a munkátokért! De ez most egy különleges helyzet! Kell a gyerekeknek az új tananyag, kell, hogy folytassák a tanulmányaikat. De ilyen mértékben? 

Számtalan telefont kapok kétségbeesett anyukáktól. Sokan sírtak, hogy velük lehet a baj, mert nem tudják tartani a lépést. Én sem tudom. Képtelen vagyok egyszerre főzni, mosni, takarítani, dolgozni, miközben tanítok 4 gyermeket 3 különböző osztályban, akik között nem egy SNI-s, úgy, hogy lefoglalok két 3 évest, egyedül.  Ha úgy tetszik elbuktam ezt a feladatot. Vállalom. De vajon jó ez így?

Miközben pedig igyekszünk helytállni, a gyerekek mentális egészsége is fontos számunkra, mert bizony ők is érzékelik a helyzet súlyosságát. Nem azért, mert néznék  a tévét, vagy hallgatnánk a híreket, szándékosan nem teszem. Hanem azért, mert már nagyok és egyre tájékozottabbak. Most rákényszerülnek a digitális világra, ahol bizony szembe találkoznak a valósággal is. És félnek. Kérdeznek. Őket folyamatosan nyugtatni kell, hogy pánikra semmi ok, csak arra figyeljenek amire kell. De azért felmerülnek bennük kérdések, aggodalmak. Vajon a nagymama jól lesz? Nem lesz baja? Anya, ha veled bármi történik, mi lesz velünk? Ugye nem választanak szét minket?

Hazudnék ha azt mondanám bennem nem röppennek fel ezek a gondolatok. Este 11 után, mikor már végeztem a "romok" eltakarításával, csendes a ház, egyedül maradok a gondolataimmal. Akkor nekem is eszembe jut. Majd gyorsan átirányítom a negatív gondolataimat, és átgondolom miért lehetek hálás. Ajánlom ezt mindenkinek!

Én hálás vagyok, amiért:

- Van fedél a fejünk felett. Nem bizonytalan a lakhatásunk.

- Van étel amit ehetünk, van aki segít a bevásárlásban, hiszen ennyi gyermekkel nem is mehetnék már boltba sem. 

- Hálás vagyok a barátokért, akik most online vesznek körbe, és számíthatok rájuk, ahogy ők is rám! Köszönöm, hogy vagytok! 

- Hálás vagyok, hogy együtt van a családunk, a gyerekekkel nagyon sok időt tölthetek együtt. 

- Hálás vagyok, hogy most mindenki egészséges a családunkban!

- Hálás vagyok azért, hogy van lehetőségünk tanulni, és eszközünk is amivel megtehetjük ezt! (Ezúton is köszönjük a támogatást azoktól akiktől kaptunk kölcsön gépet ehhez!) 

- Hálás vagyok a munkámért, ami ugyanúgy van, a kialakult helyzettől függetlenül! Hálás vagyok a főnökömnek, amiért rugalmas és megértő!

- Hálás vagyok azért, hogy olyan helyen élünk, ahol ki tudunk menni a szabadba és a bezártság ellenére megélhetjük, hogy a világ gyönyörű!

Annyi minden jut eszembe amiért hálás vagyok. A szám máris mosolyra húzódik. Bár még nem végeztünk a mai házi feladatokkal, tanulással, most akkor is kimegyünk a szabadba. Együtt. Szeretve egymást. És most ez a legfontosabb. 

Vigyázzatok magatokra és szeressétek egymást! 

Hamarosan jelentkezünk!

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu