"Bárcsak megértené mindenki, milyen fontos ez az állítás: Oda tartozz, ahol az energiád viszonzott, elismert és megbecsült." /Felföldi József/

Mikor az élet gyökerestől megváltozik, mikor minden felfordul amit addig megszokottnak véltél, akkor elkezdődik egy új élet. Új szokások, új kötődések, alkalmazkodás mindenhez és mindenkihez. Az elején nehéz és gyötrelmes, talán küzdesz is ellene, de aztán elfogadod. Beletörődsz. Mi mást tehetnél? Éled tovább az életed. 

A nevelt gyermekek élete egy dologban közös. Már nem a vér szerinti családjukkal élnek. Mindegyikük élete alapjaiban változott meg, mikor elkerültek otthonról. Átélték az elhagyatottságot, a fájdalmat, a szomorúságot, majd a dühöt, a rengeteg kérdést ami felmerül bennük, majd legvégül az elfogadást. Mikor a gyászfolyamat minden lépcsőjét megjárták már, mikor a családjuk elvesztése a valóság része lesz, mikor szembe mernek nézni saját sorsukkal és önmagukkal, akkor elfogadják azt. Elkezdik élni  új életüket. Új helyen, új iskolában, új emberek között, új anyával, apával és testvérekkel. Egy másik világban kezdenek létezni, ami napról napra egyre könnyebbé válik számukra. Elfogadást, törődést kapnak, szeretet, hitet, bizalmat. Kialakul egy rendszer a napjaikban, tudják mikor mire számítsanak. Megszokják, hogy a vér szerinti szülőkkel mikor találkoznak, ha pedig ez rendszeressé válik és anya, apa mindig eljön, ahhoz is hozzászoknak. Számítanak rájuk.  Éppen ezért hirtelen csapja őket mellbe az érzés ha ez  megváltozik. Mert nem értik. Újra felszínre törnek a kérdések, a rossz érzések, a düh, a harag. 

Lili naplója 

2018. május

Ma sok év után újra találkoztam anyuval. Először féltem, régóta nem láttam őt, de vártam is, hogy újra láthassam. Sok mindent akartam megkérdezni tőle. Főleg azt: Miért? Miért hagyott el minket? Miért nem keresett ennyi időn át? Miért nem érdekelte mi van velünk? 

Miért?

De mikor megláttam nem érdekeltek már a miértek. Megöleltem őt, de már nem volt ugyanaz az érzés mint régen. Nem sírtam. Ő sem. Csak köszöntünk egymásnak, mint két távoli rokon aki újra találkozik. Nem tudtam mit mondjak.  Inkább Anya (NevelőAnyu) ölében ültem, őt ölelgettem, valahogy azt éreztem biztonságosnak. Furcsa volt neki azt mondani "anyu". Nekem az Anya már mást jelent. Nem haragudott érte, azt is tudta, hogy Anyának hívom a nevelőanyukámat, de azt mondta semmi baj, hiszen legalább többen szeretnek engem. Látja, hogy Anya tényleg szeret, törődik velem. 

Mikor letelt az időnk nem féltem, hogy nem látom újra. Nem sírtam, ürességet éreztem. Jó volt látni őt, de nem tudtam mit kellene éreznem. Korábban mindig dühös voltam, ha rá gondoltam. Milyen anya az ilyen? Hogy dobhatta el a gyerekeit? Mi ért többet neki nálunk?

De már nem vagyok dühös. Tudom, hogy most jobb életem van, mint amilyen vele valaha lehetett volna. Egyszer ezt le is írtam Anyának egy levélben. Megírtam neki, hogy örülök, hogy ő nevel, boldog vagyok, hogy ők lettek a családom és máshogy ezt már elképzelni sem tudom. 

A kérdések megmaradtak bennem. De már nem érdekelnek a válaszok. 

Régebben azt hittem rossz voltam. Rosszak voltunk, ezért nem kellettünk. Kicsit még most is ezt gondolom. De Anya mindig elmondja milyen értékes vagyok, és soha ne legyenek ilyen gondolataim, mert nem én tehetek arról ami történt. Anya csodálatosnak lát, szépnek, okosnak. Mindig mosolyogtam mikor mondta ezeket, de nem hittem el. Most már kicsit elhiszem neki. Már mások is sokszor dícsérnek. 

Vannak rossz napjaim, ilyenkor csak csendben vagyok és cikáznak a gondolataim. Eszembe jutnak a régi emlékek, a félelem, a szorongás ami betöltötte a napjainkat. Az éhség, a szomjúság, a kimerültség. Emlékszem mennyire tudott fájni a szemem, a sok sírás után amit egy átkiabált éjszaka előzött meg. Emlékszem mikor a rendőrautó szirénájának fénye szinte minden este a házunk előtt villogott. Emlékszem a hangokra, a kiabálásokra, az ütésekre, a testvéreim szemében remegő félelemre. 

Most, hogy újra láttam anyut, feljöttek bennem ezek az érzések. Nem haragszom rá, nem vagyok dühös, csak összeszorul a gyomrom mikor eszembe jut. Nem akarom ezt érezni soha többé. 

2018. június 

Újra találkozunk anyuval. Anya mindig leül velem beszélgetni a kapcsolattartások előtt. Tudja, hogy mindig félek kicsit. Eljön-e anyu egyáltalán. Most már szeretném, ha jönne. Szeretném újra látni, beszélni vele. A testvéreim nem szeretik. Nem akarják őt látni. Haragszanak rá. 

De én nem haragszom. Mindenki hibázhat, anyu is hibázott. De mi van ha most tényleg megváltozott? Mi van, ha most tényleg komolyan gondolja azt, hogy soha nem hagy el?

Én hiszek neki. Hinni akarok neki. 

A találkozó előtt egy nappal már nagyon izgultam. Anya nyugtatott, hogy beszéltek anyuval telefonon és ne aggódjak, biztosan ott lesz majd, nem fogok csalódni. Furcsa érzés, hogy Anya és anyu beszélgetnek. Nem haragszanak egymásra. Anya sem azért amit anyu tett korábban és anyu sem, amiért Anya sokat jelent most nekem. Furcsa dolog ez a szeretet. Én is így fogom szeretni majd a gyermekemet. Bármit megteszek majd érte. Ezt Anyától látom. Ahogy ő teszi ezt. Mindig elmondom ezt neki, ő pedig csak mosolyog és azt hiszi nem gondolom komolyan. Pedig én tudom milyen az, mikor egy anya nem jól szeret. Vagy mikor önmaga fontosabb a gyermekénél. Anyának mi vagyunk a legfontosabbak és ezt minden nap el is mondja nekünk. Érzem is. Tudom, hogy mindent próbál megadni. Néha eszembe jut, milyen jó lett volna ha anyu is tud így szeretni. Boldogok lehettünk volna. 

Aztán arra gondolok, ha most látja milyen is ez, talán ő is képes lesz rá. Mert tudom, hogy szeret a maga módján. 

Mikor a testvéreimmel találkozom elmondom nekik is, próbálom meggyőzni őket, hogy ne haragudjanak rá, mert szeret minket. De nem hisznek nekem. Anyunak sem. 

Apuról már régóta nem tudok semmit. Ritkán eszembe jut, néha álmodom vele. Volt, mikor azt álmodtam, hogy találkozunk, de már felnőtt voltam. Megöleltem, magamhoz szorítottam, aztán megütöttem. Csak annyit kérdeztem: Miért?! De sosem kaptam választ tőle sem.

Mikor megláttam anyut, már mertem örülni. Ott volt. Újra. Ahogy megígérte. Igazam lett. Megváltozott, most már lehet bízni benne!

2018. július 

Anya minden nap dícsér. Egyre sikeresebb vagyok a sportban is. Annyi új izgalom és élmény van minden nap, jó élni. Szoktunk találkozni anyuval is, vele is egyre többször és többet beszélgetek. Mindig hoz nekem valamit, édességet, kis játékot. Olyan jó érzés, hogy megváltozott. Mindig elmondja, hogy mennyire szeret, és soha nem hagy el. 

Nem beszélünk a múltról. Nem kérdezem, ő pedig nem mondja. Nem merem megkérdezni. Félek kicsit tőle. Tudom, ha valami nem tetszik neki nagyon hamar ideges lesz és azt nem akarom. Mikor találkozunk csak jó dolgokat akarok vele átélni. 

Azt mondja büszke rám, és ő is dícsér, hogy milyen szépen tanulok és jól sportolok. Ugyanazt mondja mint Anya, hogy bármit elérhetek az életben ha tanulok. Azt mondja, ha így folytatom akkor az lehetek ami lenni szeretnék. Anya rendes, mert nem mondja el neki a rosszaságokat amiket néha csinálok. Nem nagy dolgok, de tudom, hogy néha hibázok. Anyával mindig megbeszéljük, de anyunak nem akarom elmondani. Félek, hogy csalódik bennem. Félek, hogy akkor nem szeret majd. Most minden úgy jó ahogy van.

2018. szeptember

Anyu nem jött egyszer kapcsolattartásra. De szólt Anyának, azt mondta beteg, nem tud jönni. Sajnálom szegényt, biztos nagyon rosszul van, ha oda sem tud eljönni. Azért beszéltünk telefonon. 

Még mindig azt gondolom, hogy megváltozott. Most itt van, jelen van az életemben. Ilyen hosszan talán sosem volt jelen. Megígéri és be is tartja. Hiszek neki. 

Szerintem a felnőttek is képesek megváltozni ha igazán akarnak és tudják, hogy van miért. Szerintem anyu már tudja. 

Anyával néha szoktam mostanában veszekedni. Nem engedi, hogy legyen közösségi oldalam, pedig már minden osztálytársamnak van, nem érti, hogy ez nekem milyen fontos lenne. Meg akkor tudnék anyuval is beszélni még többször. Azt mondja Anya, hogy a gyám sem engedi, de szerintem csak ő nem akarja. Azt mondja megbízik bennem, de az még nem nekem való. Zé-nek és L-nek sincs. Ez igaz. De ők nem is akarják annyira mint én. Nekem ez sokkal fontosabb.  Szoktam magamról olyan képeket csinálni, mint amilyeneket anyu csinált magáról régen, de Anyának ez nem tetszett. Azt mondja, ne akarjak "nagylányoskodni", mert még gyerek vagyok, élvezzem ki inkább azt. De szerintem nem vagyok gyerek. Tudom, hogy szép vagyok, sokan mondják, miért nem mutathatom meg mindenkinek?! 

Néha arra gondolok, anyu ezt biztos megértené, mert ő is csinálta. Neki is voltak fent az interneten olyan fényképei amin rövid a szoknyája, sok embernek tetszett. Szerintem én is tetszenék. 

De Anya ezt nem érti meg. Ebben inkább anyu a cinkosom. Ő csinál rólam szuper képeket ha találkozunk, és azt mondja nagyon nőies vagyok, biztos futnak utánam a fiúk. Csak nevetek mindig, de tudom, hogy igaza van, én pedig élvezem ezt.

Nem értem Anya miért szól rám ilyenkor. Szerinte nem illik sok minden. Nem engedi, hogy rövidebb szoknyát vegyek fel, vagy olyan ruhákat, mint amilyeneket anyu szokott. Azt mondja nem nekem való. Ahogy szerinte a fiúk sem. 

Pedig anyu mindig azt mondja, hogy ezzel a szép pofival ami nekem van majd találok egy jó férjet aki gondoskodik rólam életem végéig. Anya mindig az ellenkezőjét mondja. Szerinte meg kell tanulnom önmagamról gondoskodni, amit csak a tanulással érhetek el. 

Néha nem tudom mit gondoljak. 

2018. október

Anyuval megbeszéltük, hogy nem érdekel minket a gyám vagy Anya véleménye, vesz nekem egy tabletet, és azon azt csinálok amit akarok. Lesz közösségi oldalam és fotózhatok kedvemre.

A suliban kicsit leromlottak a jegyeim, nem igazán érdekelt a tanulás, Anyával emiatt is vitatkoztunk többször. Nem tágít a véleményétől. 

Egyik nap elgondolkodtam azon amit mondott, mert L leült mellém, és elmondta szerinte miért fontos tanulni. Elmesélte, hogy ő mi akar lenni, és ahhoz milyen út vezet. Megkérdezte én mi szeretnék lenni. Elmondtam neki, majd végig vezette nekem, hogy ezt hogyan érhetem el. Elmondta, hogy Anya csak jót akar nekem, és nem ellenem van hanem velem, csak én ezt most szerinte nem jól látom.

Elszégyelltem magam. Igaza volt.

Annyira beleéltem magam abba amiket anyu mondott minden alkalommal, hogy kicsit úgy éreztem nekem a tanulással nem kell foglalkoznom.

Megígértem Anyának, hogy összeszedem magam.

2018. november 

Megtudtam, hogy karácsonykor hazamehetek anyuval egy napra. Először sírtam, annyira örültem, de aztán elkezdtek rossz gondolatok mászkálni a fejemben. Anyával beszéltem erről sokat. Szinte minden nap. 

Ő nyugtatott, azt mondta nem lesz semmi baj, de én nem voltam ebben annyira biztos. Vártam, hogy együtt legyen a családunk, a régi családunk. De féltem is tőle. 

Mi régen sosem karácsonyoztunk. Nem volt fa, nem voltak ajándékok. Anyánál van. Régen a karácsony is csak egy nap volt a sok közül. Mama és papa voltak csak, akik ünnepi hangulatot varázsoltak nekünk gyerekeknek. De az csak egy-két óra volt a sok közül. Előtte és utána ugyanúgy kiabálástól volt hangos a ház. 

Sokszor elképzeltem egy álom karácsonyt a régi családommal. Most pedig valósággá válhat. Nagyon szerettem volna ha azzá válik.

Anyu megígérte, hogy karácsonyra megkapom a tabletet tőle, úgyhogy nagyon izgultam.

2018. december 

Eljött a várva várt nap. Anya vitt el anyuhoz. Annyira izgultam, hogy az úton végig remegett a kezem. Anya mindenkinek készített egy kis ajándékot, amit odaadhatok. 

Rossz érzések voltak bennem az öröm mellett, hogy újra együtt lesz mindenki, apa nélkül. Azt éreztem valami nem jó, de nem tudtam micsoda. Nem is telt jól a nap. Sok volt a veszekedés, marakodás. 

Csalódtam is. Nem kaptam tabletet. Igazából anyutól nem kaptam semmit. Pedig megígérte. De azt mondta, hogy megrendelte nekem, csak nem hozta meg a futár időben. Kárpótolni fog ezért.

Jó volt kicsit együtt lenni, de mikor hazaértem Anyához úgy öleltem meg, hogy soha többé nem akarom elengedni. Meg is mondtam neki. Elmondtam, hogy szeretem anyut de nem akarok soha vele élni, Anyáékkal akarok örökre maradni. 

Sok mindent nem mondtam el Anyának. Látta, hogy szomorú vagyok, de nem akartam, hogy megtujda csalódtam anyuban. Nem csak a tablet miatt. 

Nem készült a karácsonyra. Nem volt ebéd, sem sütemény, sem semmi. Több év után újra együtt lehettünk, és most is csak egy olyan nap volt mint a többi. Kicsit elbizonytalanodtam, vajon tényleg megváltozott-e vagy csak én akarom azt hinni.

2019. március

A félelmem igaznak bizonyult. Anyu eltűnt. Nem jött a kapcsolattartásokra. Nem hívott, nem keresett. Elment. Mint régen.

Fáj.

De már nem érzek dühöt. Éreztem. 

Anya megért, meghallgat, nem hagy magamra. Tudja mit érzek. Látja rajtam, ha ezen gondolkodom és beszélget velem. Ez segít. Tudom, hogy ő sosem hagy el. Elmondja sokszor és neki el is hiszem. Anyunak már nem fogom. 

Sokat gondolkoztam azon, most mi lehetett a baj. De Anya azt mondta, nem én vagyok az oka. Én nem rontottam el semmit. Elhiszem neki. Én egy gyerek vagyok. Igaza volt Anyának. Úgy akarok élni mint egy gyerek. Anya mellett tudom, hogy az lehetek. Sosem fogok félni, éhezni, fázni, bizonytalanságban lenni. Megmondtam a gyámnak is, hogy én Anyával akarok lenni örökre. Itt szeretve vagyok, törődnek velem. Tudom, érzem. Anya nem haragszik a sok vita miatt sem, azt mondja megért. Tudja, hogy mit miért csináltam. 

Azt is eldöntöttem, hogy jól fogok tanulni. Anya segít ebben is. L és Zé is leülnek velem tanulni, ha kérem, sokszor még kérnem sem kell. Megteszik mert azt mondják így működik egy család. Ha valakinek segítség kell, akkor azok segítenek akik tudnak. Mindig valaki húzza előre a másikat, senkit nem hagyunk le. Én pedig tudom, hogy a családhoz tartozom. Egy igazi családhoz. Az igazi családomhoz.

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu