Félelem. Harag. Düh. Hidegség. Magány. Egyedüllét. Magára hagyatottság. Küzdelem a világgal, a világ ellen. Ezek az érzések kerítenek hatalmába egy gyermeket, akit elszakítanak családjától. Teljesen mindegy, milyen körülmények vették őt körül, szerették-e eléggé, gondoskodtak-e róla rendesen, vagy egyáltalán. Elveszíti az addig ismert életét. Mint egy éles kés, úgy hasítja ketté önmagát, mikor a gyámhatóság emberei kiemelik őt a családjából. Addig a napig, addig a pillanatig ő tudta mire számíthat. Tisztában volt vele, hogy édesapja az alkohol bűzétől átitatott ingben tér majd haza, s miután édesanyja egész nap a nyugtatóktól kábultan feküdt, most sürögni-forogni kezd majd a lakásban. Tudta, hogy aznap sem lesz vacsora, ha apa kiabálva ér haza. Tudta, ha akkor és ott szól bármiért, akkor apa durva keze olyan erővel éri majd arcát, hogy másnap megint nem mehet majd iskolába. Hiszen látszik a nyoma. Tudta, ha éhes, csak magára számíthat, ha elég leleményes szerez magának ennivalót. Tudta mit várnak el tőle a szülei. Ismerte az otthont, ahol lakott, a hideg falakat, az omladozó vakolatot, a penésztől alig látszó mennyezetet, amit mindig bámult elalvás előtt. Ismerte azokat a helyeket, ahová akkor bújt, mikor szülei kiabálásától menekülni vágyott. A szekrényben, ahová soha senki nem nézett be, szinte alig hallotta az ütések hangját amik édesanyját érték. Nem volt jó élete. Hiányt szenvedett mindenben. De ez volt az ő családja.

Egy nap viszont, jön valaki, akit ő nem ismer. Egy idegen. Aki azt mondja, most velem kell jönnöd, elviszlek egy meleg, biztonságos helyre. Lesz mit enned, innod, meleg takaró vár. De az a hely idegen lesz, ugyanúgy ahogy a kedves hölgy is. Hiába lesz meg minden, ami most hiányzik. Anya és apa nem lesznek ott. 

Babóca édesanyja a testéből élt amióta világ a világ. Ő maga is a "rendszer gyermeke" volt, soha nem volt saját családja, intézetről intézetre vándorolt, halmozva lelki és fizikai sérüléseit. Soha nem volt egy minta előtte, hogyan is kell anyának lenni, milyennek is kellene lennie egy anya-lánya kapcsolatnak, családnak. Így többek között Babócával sem sikerült neki ezt kialakítani. 

Babóca nem tudja pontosan hány testvére van, csak azt tudja ki a rokon, azonban, hogy kihez milyen szálak fűzik már homályos számára. Egy olyan anya mellett élt évekig, akinek gyermekei többsége már a rendszer neveltje volt, többszörösen bizonyítva, hogy anyának alkalmatlan. Az otthon, ahol éltek egy sivár, vakolatlan házban, neki a mindent jelentette. Boldogan mesél róla, hogy náluk mindig voltak vendégek, mert anya mindenkit szeretett. Sokszor jöttek bácsik, akik aztán neki is hoztak cukorkát, vagy egy kis játékot, és míg ők "beszélgettek", addig neki a szobájában kellett lenni.

Babóca nem tudja mit jelent az apa szó, bárkire azt mondja, aki számára idegen férfiként belép az ajtón. Szívesen beszélget bárkivel, nyitottsága határtalan. Nincsenek gátlásai. Nincsenek olyan dolgok, amitől zavarba jön. 5 éves létére, ha ő bepisil vagy bekakil, olyan hangerővel közli ezt akár egy zsúfolt bolt közepén, hogy arcán a mosoly sem görbül le. Nincs szégen érzet, bűntudat. Semmiért.

A "család" amiben ő élt, soha nem szabott neki korlátokat. A napja nagy részében azt csinálhatott amit ő akart. Ha úgy tartotta kedve, kiszaladt az utcára, sétálgatott egyedül, beszélgetett az arra járó emberekkel. Ha ahhoz volt kedve, egész nap a tévét nézte, közben édességet, chipset evett, ami éppen volt otthon. Anya sokszor vett neki ilyet. A vajas kenyér mellé, mindig volt otthon ilyesmi. Nem volt megtiltva szinte semmi. Kénye kedve szerint kiabálhatott, futkározhatott ahol akart, édesanyja általában mással volt elfoglalva. Bármikor elvehette másét, soha senki nem mondta neki azt, hogy nem szabad. 

 Nem kellett rendet tenni, mert anya sem tette. Nem volt takarítás, mert anya sosem takarított. Tőle sem vártak el soha semmi olyat, hogy tegye el a ruháit, vagy legalább ne szórja őket szerteszét a lakásban, vagy, hogy használat után húzza le a vécét. Arról nem is szólva, hogy esetleg mosson kezet és fogat. Soha nem volt rá szükség.  

Egy nap viszont jött egy idegen, kedves néni és azt mondta, el kell mennie vele. Anya otthon marad, ő pedig egy új, biztonságos helyre kerül. Nem értette. Mi az, hogy biztonságos? Neki az  is az volt, amiben éltek. 

Félt. Sírt. Kiabált. Rúgott, lefeküdt és küzdött. Ő ezt nem akarja. Neki pont jó úgy minden, ahogy van. 

De elvitték. Egy nevelőcsaládba került, ahol küzdelme folytatódott tovább. A család fél évig próbálkozott azzal, hogy Babócának jobb sorsot szánva próbálják őt beilleszteni a családba. Nem sikerült. A saját gyermekeiket is figyelembe kellett venniük, féltették őket, ezért léptek. Visszaadták Babócát, fájó szívvel, de úgy érezték nem tehetnek mást. 

Mikor engem megkérdeztek, szeretném-e Babót, elmondták a hátterét. Tudtam honnan jön, tudtam, hogy az előző családdal nem sikerült összehangolódniuk, komoly problémák voltak vele ott. Elmondták, hogy szeretnének esélyt adni neki, nem szeretnék, ha megbélyegezve egy intézet falain belül kellene leélnie az életét. Én sem szerettem volna.

Pokoli küzdelem

Mikor egy gyermek úgy érkezik egy már "kész" családba, hogy a vállán komoly terheket cipel, először meg kell ismerni azokat. Nem tehetünk úgy mintha nem lennének, itt nincs teljesen tiszta lap. Ezeknek a gyermekeknek az élet már komoly sebeket okozott, melyeknek idő kell a gyógyuláshoz.  Sok esetben nem is lehet pontosan tudni mi rejlik a hozott zsákjukban, csak később, mikor már kibontakoznak kerülnek felszínre az addig elfeledett, eltakart dolgok. 

Így történt ez nálunk is. Eltelt jó pár hónap, teltek a napok, az éjszakák. Vártuk mikor jön el a pillanat, mikor érezhetjük végre azt, hogy igen, Babóca is teljesen megérkezett, beilleszkedett a családunkba, nyugalom vesz minket körül. Voltak olyan napok, mikor minden úgy tűnt elértünk oda. Bennem mégis motoszkált egy érzés. Egy olyan gondolat, hogy a kirakós darabja még hiányzik. Még nem tudunk mindent. Még nem tudjuk igazán hogyan segíthetnénk ennek a pici lánynak, mert vannak homályos foltok az életéből. 

A dührohamok nem csökkentek, az agresszív kitörések nem lettek ritkábbak és rövidebbek. Előjöttek újabb és újabb problémák, amik arra mutattak, itt mélyebben kell keresni. 

A szakemberek akiket felkerestünk nem foglalkoztak velünk. Azt mondták viselkedési és magatartási probléma. Elmúlik. Türelem kell hozzá. Én viszont éreztem, hogy ennél többről van szó. 

Tudtam, hogy Babóca személyisége torzult, ez látszik. Tudtam, hogy nem épülhetett fel ő igazán, így ezt majd nekünk kell segíteni. Nem alakult ki egy biztos kötődés a családja felé, hiszen azért mégis állandó félelemben és hiányban élt. 

Nem volt az életében kontroll, így minden ellen lázad ami szabályokhoz köthető. Nem ismeri azokat, így most a szabályok félelmet keltenek benne és bizonytalanságot. Ezeket hevesen ki is fejezi azonnal. Legutóbb egy szekrényajtó és 11 baba esett ennek áldozatául. Fejüket, lábukat , karjukat letörve igyekezett lázadni minden ellen ami őt körülveszi. Vad kiabálása közben el is mondja: "Utállak titeket!"  

Azonban mi tudjuk, hogy ez nem nekünk szól. Tisztában vagyunk vele, hogy ő mit érezhet, ezért megértjük a kifakadásait. A mélyebb szinteken rejlő titkokat pedig kiderítjük, felszínre hozzuk, hogy még jobban tudjunk segíteni. Mert hiszünk benne. Van esélye. Lehetősége. Ő még kicsi ahhoz, hogy felfogja mit jelent élni ezzel. Ez a felnőttek feladata. Hiszem, hogy nevelőszülőként minden lehetséges eszközt kötelességem biztosítani számára a gyógyuláshoz. Nem lehetnek pusztán csak elvárásaim, amiknek ő nem tud egyelőre megfelelni, mert értenem kell a "miért"-eket. Ha pedig ezekbe belelátok, tudom hol vannak azok a pontok ahol támasz tudok lenni számára. 

Többször falakba ütköztünk, mikor szakember segítségét kértem, és tudom, nem vagyok vele egyedül. Azonban nem adtuk fel. Most azt hiszem rátaláltunk arra az útra, olyan szakemberekre, akik segítenek nekünk megvalósítani az álmainkat, kideríteni a titkokat. 

A beilleszkedés nem egyszerű folyamat. Meg kell ismerni mindenkinek a másikat. Az erősségeket, a hiányosságokat, a szokásokat, a vágyódásokat és a mély sebeket is. Mindezt össze kell hangolni mindenkivel aki a családban él, hogy együtt hajózhassunk a tengeren.  Ehhez sok idő kell, türelem és kitartás.Ha azonban ezekben nincs hiány, a határ a csillagos ég. Egy elveszett kis gyufaárus lányból, válhat szépséges boldog hercegnő a mi világunkban. Mert bízunk, hiszünk bennük és teszünk értük! 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu