" A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, kínt, szenvedést. "

Babóca már több mint egy hónapja él velünk. A mindennapjaink részévé vált. Olyan hamar fogadtuk el, vált természetessé jelenléte, hogy meg is feledkeztünk egy-egy pillanatra arról, hogy ő még beilleszkedik. Már többször meséltem Nektek arról, hogy milyen folyamat követi egy nevelt gyermek családba kerülését. Az első időszak a bizalom kiépítéséről szól, arról, hogy megismerjük egymást. Kitapasztaljuk egymás szokásait, alkalmazkodni tudjunk hozzá. Megtanuljuk a másikat. Nálunk ez 7 embert érint. Engem, és a 6 gyermeket. Így nyilvánvalóan nem lehet egyszerű. 

Babóca érkezése nagyon zökkenőmentes volt. Nem volt sírás, nem voltak kérdések. Úgy tűnt tudja miért és hová kerül. Babócát már egy család visszaadta az intézetbe. Nem ítélkezem felettük, hiszen megvoltak az okok ott is. Féltették saját gyermekeiket. Babóca bántotta őket, harcolt a család és az új testvérek ellen.

Mikor először találkoztunk vele az intézetben, el is mesélte ezt. "Rossz voltam. Nagyon rossz. Bántottam mindekit. És magamban beszéltem. Azt nem szabad ugye? Az nem jó dolog?"

Akkor még mosolyogtam a kérdésein. De válaszoltam. "Nincs azzal semmi baj ha sokat vagy éppen magadban beszélgetsz, viszont bántani másokat nem szabad." Gyönyörű pofijával, hatalmas szemeivel csak nézett rám, könnyek gyűltek a szemében. Láttam, hogy mennyire bántják a történtek. Azonnal témát váltott. Én pedig nem erőltettem.

Mikor hazahoztuk őt, úszott a boldogságban. Minden elérhetővé vált számára, ami addig csak a képzeletében. És itt most nem nagy dolgokra gondolok, hiszen mi sem tehetünk meg bármit. De volt minden nap étel, azok között is több választási lehetőség, voltak játékok, babák, babakocsi, sok sok más lehetőség és játék amikkel addig ő nem találkozott. Talán ez a varázslat volt az, ami elfojtotta a benne zúgolódó érzelmeket, egészen idáig. 

Elmúlt úgy egy hónap, hogy nem volt köztünk konfliktus. Ami szinte hihetetlen egy ilyen helyzetben, hiszen gondoljunk bele. 6 teljesen különböző gyermek próbálja úgy alakítani a mindennapjait, az életét, a saját életterét, hogy az elfogadható legyen mindenki számára. 5 gyermek próbál segíteni neki a beilleszkedésben, szereti, óvja, mutatja neki a helyes irányt. És működik. Vagyis csak működött. Én azt gondolom, ez most egy átmeneti zavar, ami elmúlik. Viszont a gyerekek többsége nehezen éli meg.

Babóca most először találkozhatott a családjával, mióta hozzánk került. Előtte nem tudom mikor látták őt utoljára. 2 héttel előtte kezdtem el a felkészítést a találkozóra, tudván mekkora lelki teher és egyben öröm is lesz ez számára. Napokkal a találkozás előtt óriási feszült izgalommal kérdezgette : "Mikor megyünk anyához? Most indulunk? Felkeltesz majd? Ugye szólsz ha indulunk? Eljönnek majd a testvéreim is? Megölelhetem őket?" Záporoztak a kérdések.

Persze, megölelhetsz mindenkit aki ott lesz. De a választ, hogy ki jön el, én sem tudhattam.

Mint minden nevelt gyermekemnél, itt is felvettem a kapcsolatot telefonon a vér szerinti családdal, még a találkozás előtt. Szeretem a tiszta dolgokat, és a legfontosabbnak tartom a gyermekek nyugalmát, kiegyensúlyozottságát. Ami nem lenne adott, ha a vér szerinti család akkor támadna le az esetleges kérdéseikkel, vagy öntenék rám indulataikat. Hiszen nem ismerhetem őket, nem tudom mire számítsak. 

Anyuka nagyon közlékeny volt, de minden szavából áradt az indulat. Elmondta, hogy nem irányomba, ez fel se merüljön bennem, ő a hatóságokra haragszik. Mert állítása szerint azt sem tudja miért vették el tőle a gyermekét.

Ilyenkor ha tehetném elmondanám hosszasan a  véleményem, de ez nem az a helyzet. Tudjuk miért vették el. Ő is tudja, hiszen a rendszerben nőtt fel ő maga is sok sok évvel ezelőtt. A normális életre, a társadalomba való beilleszkedésre nem sok esélye volt, ez később igazolódni is látszik. Képtelen úgy nevelni egy gyermeket ahogy annak arra szüksége lenne. Mégis rengeteg esélyt kapott az élettől, a hatóságoktól. Most is azt kap legújabb gyermekével egy anyaotthonban.

Miközben vannak már felnőtt gyermekei, vannak kamasz és annál kisebb gyermekei is, akik mind mind szenvedő alanyai ennek a sokak számára már követhetetlen helyzetnek. 

Itt is volt tárgyalás, ahol elhangzottak a család előzményéből fakadó történetek tényfeltárásai, azonban Babóca testvéreinek felsorolásánál elveszítettem a fonalat. Nem tudtam követni. Ki kinek a kije, és kivel élt együtt és kihez rakta oda a gyermekét, kinek szült gyereket és sok sok más információ. Olyan bonyolult rendszert alakítottak ki maguk körül, hogy még a hatóságok sem tudják követni a szálakat. Pedig nem ártana. Ha tisztában lennének a helyzettel, nem fodulhatott volna elő olyan, hogy egy számomra vadidegen ember kapja fel az egyik nevelt gyermekemet egy kapcsolattartáson, cigarettával a kezében szorongatva őt. Nekem be sem mutatkozott, nem mondta ki ő és mit szeretne a gyermektől. Természetesen azonnal léptem, ahogy a gyám is. Kikapta az ember kezéből a gyermeket, majd elmagyarázta neki, hogy mivel azt sem tudjuk kicsoda, lesz szíves nem kapkodni a gyermek után. Egy felnőtt embert kellett tanítani arra, hogy mit diktálna ilyenkor a józan ész, az illemről nem is beszélve. Esetleg nem ártana bemutatkozni. Majd kérdezni. Persze így sem mehetne  a gyermek közelébe, mert nincs szabályozott kapcsolattartása, de a szerencsétlen véletlenek egy időpontra sodorták szinte  a família minden tagját. Mindenki ismert mindenkit, a gyermekek, akik vagy nevelőszülőknél voltak elhelyezve és onnan érkeztek, vagy az intézetben éltek és onnan jöttek le, minde ismerősként köszöntötték egymást. Ironikus volt. Kezdett karácsonyi hangulatom lenni, nálunk olyankor gyűlik össze a család apraja nagyja. Nem egy hétvégi kapcsolattartáson egy órára. 

Irracionálisan hatott ott minden. A felnőttek, akik sokszor nem is a saját gyermekeiket ölelgették, csupán az ismerősét. A gyerekek, akik közül sokan fel sem ismerték egymást, pedig testvérek. A szülők, akik hónapok óta nem találkoztak édes gyermekükkel, mégis 10 perc múlva a cigaretta hatalmába kerítette őket, így ott hagyva a síró, kétségbeesett gyermeküket vonultak közös "szünetre". Az 1 órás láthatásból.

Egyik döbbenetből estem a másikba. Családok sorsai, élete, érzései zajlottak ott az orrom előtt. Mint megtudtam a szülők nagy része szintén az intézetben nőttek fel. Tudják, ismerik  a kiskapukat, a jogaikat, mindent amivel ki tudják kerülni a rendszer szigorú szabályait. Tisztában vannak a határokkal, mégis a legtöbbször pengeélen táncolnak rajta.

A gyermekek pedig, akik részt vesznek ezeken  a kapcsolattartásokon legtöbbször még inkább sérülnek. Azt gondolnánk, milyen jó, hiszen láthatja a vér szerinti családot. Nos igen. DE nem mindegy az milyen. Milyen hatással van rá, mit közvetít a család. 

Babóca elkezdett nálunk szépen beilleszkedni. Ő is Anyának hívott, megtanulta a rendszert, kezdte elsajátítani az ő kötelezettségeit. Hiába nem voltak náluk korábban szabályok, itt nem lázadozott azok ellen. Elfogadta, hogy itt mi így élünk és mindent megtett, hogy ő is része lehessen.

A találkozás azonban teljesen felborította az addigi egyensúlyát. Ott már nem Anyának hívott, meg sem hallotta mit mondok neki, csak az anyukája és testvérei érdekelték, ami érthető. A gond az volt, hogy a vér szerinti család úgy gondolta, hazugságokkal próbálja jobb kedvre deríteni a kislányt. "Nem tudjuk miért vettek el téged tőlünk Kincsem,de kiderítjük hidd el. Igen, már vettünk új házat, sőt van egy rózsaszínű új biciklid is, most vettük neked. Látod? Hamar hazajössz és ki is próbálhatod! Ugye milyen szép? Na a nevelőszülődnél biztos nincs ilyen, igaz? Ugye ott milyen rossz neked? Bántanak is igaz? Rosszak veled? Anya a jó anyukád ugye? A nevelőanyád meg rossz igaz?

Hát egy ilyen helyzetben mit is mondhat egy ekkora csöppség. Persze, hogy rossz a NevelőAnyunál. Persze, hogy haza akar menni. 

A kapcsolattartás alatt (ismét leírom, 1 óra) a vér szerinti család alig 20 percet töltött ténylegesen Babócával, a többi időben vagy cigarettáztak (az újszülött gyermekek feje fölött), vagy egymással beszélgettek. 

Az elköszönés nem volt sírásokkal, érzelmekkel tele. Egy "majd találkozunk"-kal ért véget a láthatás. Babóca sem sírt, repkedett a boldogságtól, hogy új házuk van, új biciklivel. Ki fogja megmondani neki, hogy ez mennyire nem igaz? Hogy nem hogy saját házuk nincs, de most is átmeneti szállásokon és hajléktalan szállókon él a fél családja? Hogy a testvérei sem laknak otthon, hanem intézetben?

Babóca vidáman jött haza, az úton csak fecsegett és mesélt a vér szerinti családja által kreált meséből. Én pedig nem tudtam még mit mondani neki. Úgy éreztem hiába mondanék bármit. A gyámja, ott a helyszínen próbálta vele megértetni az igazságot. De ő nem akarta hallani. Miért is akarná? Hiszen a képzeletében most valóságosnak tűnt az általa vágyott álom.

Hazaértünk, a nevelt testvérek körbe rajongták, kérdezgették milyen volt az első kapcsolattartás. Babóca viszont ellenségesen rájuk kiabált: "Utállak titeket! Miattatok kell itt lennem! Lilire csapott, majd elviharzott."

Azóta ez mindennapos. Megharapja, megrúgja őket, szavakkal bántja a nagyobbakat. Hazudik. Felépít maga köré egy képzelt világot, amibe a nevelt testvérei már nem férnek bele. Hiszen ők lettek a célpont, az oka annak, hogy az ő élete felborult. Hiába nem így van, hiába áll a lehető legmesszebb a távolságtól az ő képzelgése, nem számít. Anya megmondta.

 Babóca minden nap küzd. A saját gondolatai ellen is menekül. Ha néha néha kicsit visszatér a realitás völgyébe, azonnal felrepíti magát a képzelet szárnyán. A valóság alanyai, a gyerekek, akik körbeveszik, az új családja pedig most ellenség lett. Mert nem akarja tudatosítani magában azt, ami nyilvánvaló. Nem élhet az anyukájával, sem a testvéreivel. Sőt. Az anyukája nem is igazán akart érte küzdeni. Elengedte. Csak a képzeletében nem. Így Babóca most két világ között ragadt. Az elképzelt mesevilágban, ahol minden kerek és szép, és itt, a valóságban. 

Napról napra változik a kép, kicsit mindig tisztább lesz, kicsit mindig elfogadóbb. Így várunk. Türelmesen, csendesen, várjuk azt, hogy ez a kicsilány beletörődve a sorsába elfogadja azt a családot, amiben él, minket. 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

 Pussz Nektek

NevelőAnyu