Én bevallom, hogy NEHÉZ. Egyáltalán nem könnyű, bár sosem ringattam magam álomvilágba, hogy az lesz. Sokan óva intettek korábban, hogy ha már egyszer így döntöttem, hogy nevelőszülő leszek, akkor csak kis gyermeket fogadjak, nagyobbakat semmiképp. A nagyobb gyerekeket már szinte lehetetlen megnevelni. 

Az élet úgy hozta, hogy Lili és Bebe kerültek hozzánk, vállalva a kockázatot, hogy sokkal nehezebb lesz, mint egy kisebb gyerkőccel, babával, akibe még nem égett bele a sok negatív hatás ami az élete során érte őt. 

Lili 9 éves, Bebe 7. Nekem nagyon távolinak tűnik mikor kimondom, hogy L 11 éves, Zé pedig 8 ..........de régen volt mikor még babáztam velük, hogy elrepült ez az idő. Mennyi minden történt azóta. Mennyit változtam én is, és ők is ezek alatt az évek alatt. Mennyi közös élményünk volt és mennyi könnycsepp amit ejtettünk az évek alatt. Mennyi küzdelem és mennyi öröm. 

Mikor ezeket végig gondolom, elképzelni sem lehet, hogy mennyi mindent élt át Lili és Bebe mielőtt ide kerültek. Mennyi élményük, örömük, bánatuk lehetett. Mennyi trauma érhette őket. Sok ez a 9 és 7 év. Rengeteg ahhoz, hogy felhalmozódjon az a sok rossz amit ők kaptak, amiket láttak. Ezért sok idő lesz, mire megváltozik a világról alkotott képük, általunk, a mi értékrendünk által. Az is lehet, hogy nem lesz elég időnk együtt ahhoz, hogy ez megváltozzon. Az is lehet, hogy az az idő amit most velünk töltenek teljesen köddé válik majd számukra, és semmit sem jelent később.

De bízom benne, hogy azért fog. Mindent megteszek azért, hogy hatása legyen az itt töltött időnek, és kapjanak valamit amit eddig nem. Biztonságot, szeretet.

Az otthon biztonsága

Eltelt jó pár hét mióta megérkeztek a gyerekek, most már ők is otthonnak érzik a házat, a környezetet, a családunkat. Elengedték magukat, kezdenek teljesen feloldódni. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor kiütköznek a komolyabb ellentétek, mikor már feszegetik a határokat, ahogy minden átlagos gyerek megteszi azt. Csak normális esetben a szülők ezeket a próbálkozásokat még azelőtt határok közé szorítják, mielőtt az komoly károkat okozhatna a kapcsolatukban, a gyerekekben,  a kötődésben, a bizalomban. 

Itt mindent elölről kell kezdeni. A határok ugyanazok, amiket L és Zé is betartanak, viszont ők évek óta ebben élnek. Lili most úgy érzi kinyílt számára a világ. Amiről eddig csak beszélgettek a barátnőivel (hogy mennyi szép ruhája lesz, vagy majd nyaralhat egyszer, vagy, hogy lesz egyszer saját telefonja) mind elérhetővé vált számára. A kezdeti hálát felváltotta az az érzés, hogy "mindent akarok". Megértem őt. Nem volt gyerekkora. Eddig. Nem érezte azt, hogy gondoskodnak róla, nem volt senki akire támaszkodhatott, nem volt senki akiben bízhatott, aki megadhatná neki azokat a lelki és fizikai dolgokat amikről csak álmodozott. Gyerekként szembesült olyan problémákkal, amikkel jó esetben még felnőttként sem találkozik az ember. Elmesélte, hogy régen, mikor még együtt laktak a szülőkkel előfordult, hogy egyedül voltak otthon (erről már korábban is írtam, nem volt egyszeri eset), viszont akkor nem mertek bemenni a konyhába ennivalóért (ha volt egyáltalán), mert a fehér padlót beborították a fekete hangyák. Mindenhol csak hangyák. Ezért inkább vártak, éhesen, bizonytalanul. Lili vigasztalta öccsét, aggódott érte, sokszor a saját baját elfelejtve igyekezett azért, hogy a testvére ne sírjon.

 Megértem, hogy most miért fordult át a szerény kislányból a követelőző, zsaroló lánnyá. Mert bizony átfordult. 2 napra. 

Korábban már éreztette velem, hogy benne dúlnak az érzések, és a két szélsőség között ingadozik. Ezt sejtettem korábban is, már csak az élete miatt is. Hiszen együtt él benne a gondoskodó kis felnőtt, aki már nem akarja, hogy megmondják neki mit csinálhat,  akitől elvették a gyerekkorát, és a kis gyerek, aki anyára, szeretetre, békére vágyik. Ez a kettősség a hatalmas féltékenységében nyilvánul meg. Mikor a figyelmem csak az övé, mikor azt érzi ő a központ, akkor nincs probléma. Kedves, bújós, aranyos, szót fogadó. Minden szülő álma. Viszont mi 5-en vagyunk. Ha valamelyik fiú is ott van akkor már előjön belőle a sértődött kislány, és a zsaroló kis felnőtt egyszerre. Ha pl. Bebe puszit ad, vagy Zé-t megölelem, vagy L mellém jön az utcán, Lili azonnal megsértődik. Felkapja a fejét, nagyon morcosan néz és szándékosan messzebb megy tőlem, nem szól hozzám. Eleinte kérdezgettem mi a baj. De csak bűntudatkeltően odavágta, hogy "semmi, puszilgasd csak, biztos megérdemli...majd én jövök mögöttetek úgyis azt akarjátok". 

 Ilyenkor ugye bennem is kettős az érzés. Hiszen tudom, hogy minden figyelmemet, szeretetemet igényli, akarja, azt is, hogy miért. De 5-en vagyunk. És nem engedhetek az érzelmi zsarolásnak. Sem. 

Mert 2 napig bizony nem csak érzelmileg akart zsarolni. Nagyon megfeszítette a határokat. 

Nem egyedi eset, tisztában vagyok vele, kollégáim is meséltek hasonló történeteket, de azért átélni mégis egészen más.

Lili kijelentette, hogy ő akar egy kutyát (2 mentett kutyusunk van, mindkettő kis termetű, aranyos, szelíd szőrmókok), illetve egy telefont. De most azonnal.

Eleinte csak mosolyogtam a kijelentésein, hiszen elég abszurd, gondoltam, hogy viccesen próbálkozik ahogy Zé is szokott néha. 

Aztán jöttek hozzánk barátok látogatóba, mi is voltunk erre arra, és mindenhol kérte a felnőtteket, hogy adjanak neki egy telefont. 

Nálunk csak L-nek van telefonja, az is csak azért, mert már egyedül is közlekedik pl. edzésre. Zé-nek nincs. Nem is fordult meg a fejében, hogy kérjen, mert ebben tudja, hogy én döntök és egyelőre feleslegesnek tartom. A közösségi oldalakat alapból nem engedem,majd akkor, ha biztonsággal tudják használni azt, és tudom, hogy nem esnek áldozatául semmi beteg embernek, mert tudják mik az internet veszélyei.

Lili esetében felmerült bennem az, hogy esetleg a családja miatt szeretne telefont, hogy megkeresse, vagy elérje azokat akiket lehet. Ezért leültem vele beszélgetni. Egyrészt arról, hogy a telefon téma az én döntési jogköröm, nem kéregetünk telefont fűtől, fától. Másrészt arról, miért is szeretné azt. Meglepetésemre közölte, hogy azért mert akkor kereshet magának pasit. Na ettől padlót fogtam. A családja ilyen szempontból eszébe sem jutott. 

Elmagyaráztam neki, hogy nálunk mik az erre vonatkozó szabályok, hogy most biztosan nem fog telefont kapni. 

Közölte, hogy akkor mindenki előtt azt fogja mondani, hogy nem bánok jól vele. Tudja ám, hogy ezzel mit ér el, mert a nagy lányok az otthonban meséltek neki erről, hogy ha olyat állítottak egy nevelőről ami bár nem volt igaz, de tudják, hogy a nevelőnek az tilos (pl. hogy pofon vágott egy gyereket), akkor a nevelőt akár ki is rúghatják. Ugye én nem akarom azt, hogy a gyám azt gondolja én bántom őt?! Tette fel a kérdést. 

Fájt. Nagyon. Előtte kutattam fel az interneten neki egy olyan plüss pónit amire mindig vágyott, és vettem neki egy csillogó fülbevalót, hogy csajos lehessen a rövid haja ellenére...

De nem értem rá sajnálkozni magamon. Nyilván ő is tisztában van azzal, hogy mit veszít ha megteszi. 

Kérdően, keresztbe font kézzel, fölényesen nézett rám. Várta a választ. 

Megkérdeztem tőle, ezzel mit akar elérni? Mert elmondom mi lesz.

1. Hazudik a gyámnak.

2. Engem ugyan lejárat, sőt lehet, hogy meg is hurcolnak (bár aki ismer és lát minket arról nem tudom elképzelni).

3. Lehet, hogy többé nem lehetek majd nevelőszülő, valóban. De lesz másik munkám, ahogy emellett most is van. 

4. Viszont ő visszakerül az otthonba. Legjobb esetben egy másik nevelőszülőhöz. Hasonló szabályokkal. Hasonló határokkal.

5. El akar menni? Mert akkor egyszerűbb, ha megmondja. Nem kötelező itt lenni. Ez egy lehetőség. Nem kényszer.

Nagyon meglepődött. Én is magamon, mert fájt kimondani ezeket. De azt gondolom, most kell, hogy lássa egyrészt a következményeket, másrészt azt, hogy ha tetszik ha nem itt nem ő irányít. 

Lesütötte a szemét, és kimondta: "Bocsánat!"

Leültem mellé. Úgy gondoltam ez most egy remek alkalom arra, hogy kettesben megbeszéljünk dolgokat (a fiúk suliban voltak, Lili a héten mandulagyulladással otthon maradt). 

Elmondta, hogy soha nem volt neki ilyen jó sehol, nem akarja elrontani. Mondtam neki, hogy nem hagyom, hogy elrontsa. Viszont vannak és lesznek is szabályok. Most is, később is. Az egyik ilyen szabály az, hogy nem vagyunk féltékenyek egymásra, mert tudjuk, hogy mindenki ott van a másiknak akkor és úgy ahogyan szükség van rá. Ezért jó, hogy sokan vagyunk. A másik szabály az, hogy NEM zsarolunk senkit. Sem engem, sem egymást. Lépésenként fogunk haladni, lassan. Szabályról szabályra. Nem várok el azonnal mindent, de igenis tegyen meg minden tőle telhetőt azért, hogy egységes legyen a családunk. 

 Elmagyaráztam neki újra és újra, hogy nem velem kell küzdeni. Nincs miért küzdeni. Szeretet az van, biztonság is, támasz is, és én mindig itt leszek neki. Megöleltem, agyon puszilgatott, én is őt. Délután már nem volt sértődés, segített a suliban Bebe cuccait is összeszedni, este pedig 4-en feküdtek mellettem, körülöttem, az ölemben. Nem volt dráma, nem volt feszültség. Csak mi 5-en. Ha kell, elmondom minden egyes nap. Egyszer talán megérti, elhiszi és érzi, hogy VAN biztonságos, szerető fészek ami őt is védi. 

Köszönöm, hogy velünk vagytok!

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu