fotó: Pinterest

742 napja annak, hogy NevelőAnyu lettem. Emlékszem a napra, mikor remegő izgalommal léptem át először egy  befegadó otthon küszöbét, hogy találkozhassak leendő nevelt gyermekeimmel. Mikor behunyom a szemem, érzem az illatot ami ott volt és látom magam előtt a csupasz, kopár falakat, a felcsillanó kíváncsi tekinteteket, akik fogadtak belépésemkor. Emlékszem, hogy egy kisfiú, alig lehetett 4 éves futott oda hozzám és ölelt szorosan magához, miközben kiabálta, hogy "néni szeretlek". "Mindenkivel ezt csinálja ám." - szólt a nevelő. "Annyira akarja, hogy szeressék. Mindnek az a baja itt. Mi próbáljuk, sokszor erőn felül. De nem sokan maradunk itt hosszú távon. Ebbe beleszakad az ember szíve. Meg hát, mi nem tudunk a családjuk lenni. Az kellene nekik."

Sokkolt az élmény. Korábban nem tudtam elképzelni mi lehet az intézet falai között. Akkor pedig hirtelen elöntött ezer érzés. Egy tinilány vérző karral futott a folyosón, a többiek pedig mosolyogva mondták nekem: "Semmi baj ám, csak a Laura megint felvágta a kezét. Szoktak itt ilyet." Cselekedni akartam, tenni valamit, segíteni, de a nevelő rutinosan látta el a lányt, majd hozzám fordult: "Ne aggódjon drága, ez itt normális. Majd maga is hozzá szokik. Új igaz?" Csak bólintottam. Igen, új voltam és igen, igaza lett. Bár a látvány mindig sokkol, tényleg hozzászoktam. Most már tudom, ha a rendőrautó, vagy a mentő ott áll a befogadónál, az mindennapos látvány. Most már láttam eleget ahhoz, hogy tudjam azok a gyerekek akik az intézet falain belül élik a mindennapjaiat teljesen más világban élnek. Egy olyan világban amit sokan nem akarnának inkább látni. 

Néha kiáltani szeretnék! Emberek! Ti nem látjátok? Nem látjátok mekkora szüksége lenne ezeknek a gyerekeknek rátok?

Leírhatatlan érzés volt, mikor először éreztem, hogy a  hangom elért valakihez. Az évek alatt sokan írtatok Nekem, sokan kérdeztetek és többen választottátok a nevelőszülői hivatást. Kimondhatatlan öröm. Nem tudjátok elképzelni mekkora. Tudni, hogy gyerekek sorsa változik meg, miattatok. Mert meghallottátok, mert tenni akartok. Értük. A jövőért. 

Hogy mennyire fontos egy gyermeknek a család, a biztonság, a szeretet, az állandó tisztelet és megbecsülés?

Elmesélem egy kis részletét mi történt a kis családunkkal ebben a 742 napban. 

A csoda 742 nap alatt

Manóka 

                         fotó: Pinterest

Manó egy kis csöpp lélek volt mikor hozzám került. Hatalmas kis szemeivel kémlelte a körülötte lévő világot, de nem volt benne élet. 5. nevelőszülője voltam alig 10 hónaposan. Ennyi idő alatt 4 különböző családot, környezetet, ezerféle ingert kellett megszoknia. Nem tudott kötődni. Nem volt kihez. Mikor először a kezemben tartottam úgy éreztem üresen réved maga elé, kezei ernyedten hullottak teste mellé. Mint akinek minden mindegy. Mindegy ki veszi fel, mindegy hol van. Csak létezik. Bágyadtan. Az első napokban azt sem tudtam van-e hangja. Nem sírt. Nem szólt semmiért. Talán már elveszítette a hitét, hogy bárki meghallja őt. Ha felkelt nem gügyögött, nem jelezte hangosan, hogy éhes, hogy "hahó itt vagyok". Semmi. Olyan érzésem volt, hogy próbál észrevétlen maradni amennyire lehet. Én teljesen mást szerettem volna. Onnantól kezdve ő is a családunk teljes értékű tagja lett. Azt akartam érezze ezt. Ugyanolyan joga és lehetősége van kifejezni az érzéseit, az akaratát mint bárki másnak ezen a Földön. 

 Az első napon mikor magamhoz szorítottam, öleltem, puszilgattam, nem éreztem, hogy bármit reagálna rá. Nem fogott meg, nem szorította meg a karom, a nyakam, nem ért hozzám. Elviselte, hogy fogják. Elviselte azt, hogy szeretni próbálom. De nem értette. Csak nézett rám a csodás szemeivel.  Aztán egyik este, mikor halkan dúdoltam a fülébe miközben ringattam, átkarolta a nyakam. Olyan lassan és olyan gyengén ért hozzám, hogy alig mertem megmozdulni, a boldogságtól kifolyt a könnyem. Minden nap rengeteget volt a karjaim között. Hiába mondták ismerősök, rokonok,hogy el fogom rontani, nem érdekelt. Ez a kisbaba nem kötődik senkihez és semmihez. Elveszítette az emberekben való hitét. Vissza fogom neki adni.

Szépen, lassan változott meg a fény a szemében. Emlékszem, mikor először kipróbálta a  hangját, annyira meglepődött, hogy csak feküdt a kiságyban és nem értette én miért vagyok boldog attól, hogy ő kiabált egyet. Aztán rájött, ha szól, én azonnal ott vagyok. Szólt.  Egyre szorosabban fogott át minden alkalommal, éreztem ahogy a kis testében is megfeszülnek az izmok, annyira akart szorítani. "Ne engedj el!" Látni lehetett ahogy a szemeivel kéri. Én pedig nem engedtem.

Mellette voltam mikor először felállt, mikor megtette az első bizonytalan lépéseit. Mellette lehettem mikor elkezdte felfedezni a körülötte lévő izgalmakat, játékokat. Míg korábban mindenkitől óvakodott, egy idő után olyan nyílt és barátságossá vált, hogy ma már mindenkinek köszön ha megyünk az utcán. Mindenkire mosolyog. Mindenkihez van egy kedves gesztusa. Bízik. Kötődik. Szeret. Nem csak kap, de most már ad is. Életvidám, eleven, egy igazi kis egyéniség. Hosszú volt az út idáig, de hálás vagyok, hogy a részese lehettem. 

Bogyó

             fotó:Pinterest 

Bogyóról semmit sem tudtam mielőtt hozzám került. Azt igen, hogy bántották a szülei, elhanyagolták és megverték, ezért keresi őket a rendőrség. Azt tudtam, ha megtalálják, számítanak rám. Minden nap izgalommal telt mikor csörren meg a telefonom, hogy megvan Bogyó. Féltem, nem tudtam milyen állapotban lesz, mit szól majd hozzánk. Másfél éves volt mikor a családunkba érkezett. Emlékszem éppen kint játszottunk a gyerekekkel az udvaron, mikor megszóltalt a telefon, mondták, hogy Bogyó már a gyermekvédelmi központban van, mehetünk érte. Kicsit beteg, de jól van, nem kell kórházba mennie. Mindent előre elkészítettem otthon, kiságyat, ruhákat (nagyjából ami jó lehet rá). Beszereztem neki az autósülést, így már csak az volt hátra, hogy bepattanjunk és hazahozzuk őt.

Nagyon nagy izgalommal vezettem végig az utat, nem tudtam mire számíthatok. Azt mondták amióta bevitték csak sír, kiabál és rettenetesen fél. Persze, hogy fél. Hiába bántották, neki az volt a családja. Csak őket ismerte. A számára biztonságot jelentő közegből szakították ki, még akkor is ha valójában veszélyben volt. Komoly veszélyben. Korábban nem tudtam elképzelni, hogy valóban létezik ilyen. A médiában olvashattuk, vagy hallhattuk, hogy volt egy-egy eset ahol gyerekeket bántalmaztak, de álmaimban nem gondoltam, hogy ez ilyen mértékű és gyakori probléma ma Magyarországon. Azóta sajnos látom, tapasztalom. Bogyó nem egyedi eset. 

Szemtanúk szerint brutális módon bántak vele. Az ágynak vágták, falhoz csapták, ököllel ütötték. Csak egy pár, a sok közül. 

Mikor megpillantottam őt, már tudtam, hogy minden rendben lesz. Egy nevelő adta át nekem. Sírt, a nyakamba kapaszkodott. Úgy fogott, mintha az élete múlna rajta ha elenged. Nem tudta mi vár rá, nem tudta ki vagyok és mit akarok. Csak suttogtam neki. Minden rendben lesz, veled leszek, nyugodj meg. Mire kiértünk az ajtón már nem sírt, csak szorosan bújt hozzám. Be akartam tenni őt a gyerekülésbe, ettől újra megriadt és kiabálni kezdett, ujjacskáival pedig próbált magához húzni. Láttam a félelmet a szemeiben. Lázas volt, gyenge volt, a teste tele volt kék zöld foltokkal. Mégis küzdött. Miután megnyugtattam, a kezébe adtam egy kis plüsst amit neki vettem, elmagyaráztam, hogy amíg haza nem érünk ő lesz aki megölelgeti, utána pedig én is megszeretgetem. Pillanatok alatt elaludt, kezében a kis játékával. Én pedig néha rápillantottam és folytak a könnyeim. Hogy képes bárki erre? Hogy tud bárki bántani egy ekkora kis embert? Hány ilyen Bogyó lehet még? Azóta tudom. Nagyon sok. Túl sok. 

Hazaértünk. Arra számítottam, hogy a félelemtől megbénulva kapaszkodik majd belém. De nem ezt tette. Hangos kacagások közepette futott körbe körbe a házban. A többiek is nevetve nézték, mekkora felszabadultság lett úrrá ezen a kisgyermeken. Örült. Futott, mindent megnézett, odajött, odabújt aztán ment tovább. Hagytuk kicsit felfedezni új otthonát. Mikor először hozzászóltak a gyerekek, nagyon megijedt. Az önfeledt vígadalmat hirtelen a félelem vette át. Kezét maga elé tartotta, mintha védekezni próbálna, fejét lehajtotta, szemével pedig folyamatosan pásztázta a területet, úgy tolatott hátra. Ez sokáig megmaradt. 

Az első éjszaka kimerülten, fáradtan aludta végig nyugodtan az éjszakát. Biztonságban volt, ő pedig érezte ezt. 

A kezdeti napok után azonban kiütköztek a károk, amelyeket a múltja okozott benne. Amellett, hogy félt, ha bárki közeledett felé, ütött, rúgott mindent amit ért. Játékokat, állatokat, gyerekeket. Nem tudta mit jelent puszit adni. Azt hitte meg akarjuk harapni őt, mikor arca felé közeledtünk. Egy lágy simogatás mindig sokkolta őt. Arca megfeszült, karjai készenlétben álltak mikor ölbe vettem. Simogattam, pusziltam és elmondtam neki mennyire szeretjük. Ő pedig csak figyelt. Éjszakánként kiabált, remegett, izzadt. Nem sírt. Kiáltozott, mint aki mondani akart valamit. Két fa kiságyat ütött szét az idők során. Voltunk szakembereknél, akik elmondták, hogy elvonási tünete is lehet, illetve post traumás stressz szindróma. Idő kell hozzá és türelem. 

Mi pedig türelmesek voltunk. Minden éjjel fent voltam vele, fogtam a karomban, nyugtattam őt. Hónapokon át. 

Ma már rá sem ismernének azok, akik akkor látták őt. Boldog, kiegyensúlyozott, eleven gyermek lett belőle. Szereti ha megölelik és ő is szeret ölelni, puszit adni. Bújik, vágyik minden szeretetre. Ő is ad.  Már nem fél az idegenektől sem, szeretettel, nyílt szívvel fogadja azt aki hozzá közeledik. Minden szárnypróbálgatását láthattam. Ott lehettem mikor levetkőzte a gátlásait, lebontotta a saját falait maga körül. Részese lehettem annak a csodának, hogy visszatér a bizalma, ahogy kitárul előtte egy új élet. 

Hálás vagyok azért, hogy része lehetek és lehettem eddig ezeknek a csodáknak! 

Békés Boldog Új esztendőt kívánunk mindenkinek! Éljetek át Ti is minél több csodát 2020-ban is! 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu és a kis csapat