"Az életem olyan, mint a hullámvasút - igen, az élet ejtőernyőzés, kockázatvállalás, esések és kelések sorozata, hegymászás, vágy, hogy fölérjünk a csúcsra, és csalódás és szenvedés, ha nem sikerül."

/Paulo Coelho/

Forró június jelezte a nyár kezdetét. Meleg szellő kerítette körbe Lilit, a szélben lágyan lobogó haja beleért az arcán legördülő könnycseppekbe. Rengeteg ígéretet kapott májusban. Csuda jó ajándékok illúzióját, egy meleg, biztonságos otthont az édesanyjával és testvéreivel, megígérték neki, hogy minden megváltozott. Édesanya már jó anyuka lett, aki képes gondoskodni róla és testvéreiről is. Felhőtlen gyermekkort vetítettek elé, amiben azt tehet amit csak szeretne. Nem kell majd este fél 10-kor aludnia, nem kell tanulnia, csak játszhat, és örülhet az életnek, melyet együtt élhet meg vér szerinti családjával. Kap majd tabletet, telefont, szebbet, jobbat mint amit tőlem kapott. Szebb ruhákat, sminket, körömlakkokat, hajfestékeket (amikre egyébként allergiás). Fantasztikus helyekre viszik majd, ahol kedvére válogathat az édességek és az élmények között.  A hullámvasút elindult felfelé, amire ő kénytelen volt felülni akkor is ha nem akart volna. Azonban a várt  eufóriát felváltotta a csalódás, a mélység, melybe repítette őt. 

A nevelőszülők nyara sokszor másként telik mint ahogy azt egy kívülálló elképzeli. Több anyukától hallhattam, hogy milyen jó nekem, hiszen az egész nyaram egy móka és kacagás, együtt, otthon a gyermekekkel, tele vidámsággal. Csak mosolyogtam. Részben igazuk volt. Hiszen rengeteg nevetés és szeretet árad felém, nekem. De amellett, hogy ugyanúgy dolgozom mint bárki más, egy folyamatos hullámvasútra váltottam jegyet, melyen akkor is mennem kell ha már elfáradtam, ha már nem akarok. 

A nevelt gyermekek nyara nem csupán arról szól, hogy nincs iskola, óvoda, hanem arról is, hogy több időt tölthetnek vér szerinti családjukkal, ha ők ezt szeretnék. Ha a vér szerinti szülő kéri, és a gyám erre alkalmasnak találja az otthonát, akkor akár több napra, 1-1 hétre is hazaengedheti a nevelt gyermekeket. Tudom, hogy vannak olyan gyermekek, akik ehhez már hozzászoktak, stabilak tudnak maradni egy ilyen helyzetben is, de nálunk most volt ilyen először. A karácsonyi félresikerült kapcsolattartás után, most is tartottam attól, hogy zuhanás lesz a nagy boldogság vége. 

Lili alig várta a napot, mikor hazamehetett pár napra édesanyjához. Készülődött, pakolgatta a ruháit, a legszebbet, a legtökéletesebbet akarta mindenből megmutatni. Egy nap tízszer átöltözött, elképzelte milyen lesz mikor "hazaér", kik lesznek majd ott, mit fognak csinálni, ki fog érte jönni, mennyire fogják őt várni, milyen ajándékokat fog kapni, amiket ígértek neki. Nagy gonddal csomagoltuk össze a ruháit, a pipere holmiját, ajándékokkal is készült testvéreinek. Óriási izgalommal próbálta tökéletesre csinálni az amúgy is tökéletes haját. Felvette a legszebb ékszereit, amiket csak ünnepi alkalmakkor szokott. Előző este alig lehetett lenyugtatni, annyira átjárta őt az összes érzés ami benne kavargott. "Anya nagyon fogsz hiányozni!" - mondogatta. "Kicsim csak pár napra mész, én itt foglak várni, érezd jól magad." - mondtam neki én. " De anya én nagyon szeretlek ám!" Tudtam. Tudom, hogy szeret. Azt is tudom, hogy soha nem lehetek egyenrangú a vér szerinti családjával. Tudom, ha lehetne repülne vissza hozzájuk, mert ez a normális. Akkor is ha becsapták, ha bántották. Akkor is ha több mint fél évig nem is látogatták nyár előtt. Akkor is, ha mindig saját magukat helyezték előtérbe, és őt semmibe vették a testvéreivel szemben is. Akkor is, ha eddig is bármikor megtehették volna, hogy elviszik, de nem akarták. Akkor is, ha most is csak azért viszik el, mert a gyám rákérdezett, hogy ha a többieket viszik, őt miért nem.......

Gyönyörű arca ragyogott, miközben várakoztunk a családjára. Elérkezett az idő. Ültünk és vártunk. Most először nem én vittem oda, hanem vártuk, hogy jöjjenek érte. Eltelt  5 perc, majd 10. Aztán 20. Sehol senki. Csillogó szemében egyre gyűltek a könnycseppek, de én csak nyugtattam. "Ne aggódj, jönnek. Megígérték, a gyám még tegnap is beszélt velük." 30 perc után azonban én is aggódni kezdtem. Felhívtam Pannát, a gyámunkat, hogy tud-e valamit, mert Lili kezd kiborulni, és egy kicsit mi is. Panna megnyugtatott, hogy jönnek, de azért telefonál. Próbáltam mosolyogni, nyugtatni. De nem igazán sikerült. Tudtam mennyire készült rá, és féltem belegondolni abba, mi lesz ha már most csalódik. Végre csörgött a telefonom, Panna hívott. Nem jó hírekkel. El sem indultak. Menjünk haza, és majd szól, hogy mi lesz. Lili már remegett. Nem tudott felállni a padról, amin várakoztunk, pedig az eső már szakadt, a ruhái, a táskák és mindenki csurom vizes volt már. Annyira sírt, hogy nem tartották meg a lábai. Felkaroltam, mondtam neki, hogy hazamegyünk. Láttam összeomlani a várat amit felépített magában. Láttam, ahogy az arca beletorzul a fájdalomba. Éreztem, ahogy remegő teste nem akar engedelmeskedni annak amit kérek. 

Rossz volt így látni. Nekem is fájt. A kislány, aki tegnap még a medencében viháncolt és ugrált a heves játék közben, most parányi darabokra tört össze. 

Panna újra hívott.  Lili érdekében mégis elengedi őt, így jönni fognak érte. De valószínűleg most utoljára.  

Pillanatok alatt vált köddé a fájdalom, mikor megtudta, hogy érkeznek, csak kicsit később. Újra kiült a mosoly az arcára, a remény sugarai átszőtték pillantását. Jönnek.

A szidalmakat, az átkokat, a káromkodást én már meg sem hallom. Átlibben rajtam, mint egy könnyű nyári szellő. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak, hogy a saját felelősségüket próbálják palástolni és átruházni rám. Nem tudják. Nem az enyém. Szerintük az én dolgom minden alkalommal hozzájuk vinni Lilit, akkor is ha ők éppen elfelejtik, kötelességem szólni nekik, figyelmeztetni őket, és ha nem tudnak jönni valamiért, akkor nekem kellene megoldanom azt, hogy ők találkozhassanak. De nem érdekelt az áradó gyűlölet. Nekem csak egy számított, hogy Lili ugyanilyen boldogan térjen haza, mint ahogy átadtam őt. Annyit súgott a fülembe mikor átölelt, hogy: "Bocsánat amiért téged bántanak!". De csak mosolyogtam, mondtam neki, hogy nem tudnak bántani ne aggódjon, érezze jól magát. 

Fura érzés volt ez nekem is. Szerettem volna, ha Lili boldog és eltölthet pár nyugodt napot ott, ahonnan jött, ahová tartozott. De tudtam  mit okoz ez majd benne. Hiszen már kötődik hozzánk, családjaként szeret minket, ahogy a vér szerinti családját is. Harcolni fognak benne az érzelmek. Ha otthon csupa jó dolgok történnek majd vele, akkor haza fog vágyódni, miközben ott mi fogunk hiányozni neki. Ha viszont nem sikerül jól a kapcsolattartás, akkor újra csalódik, felszínre törnek a régi érzései, hogy nem elég jó ahhoz, hogy szeressék. Próbáltam optimistán tekinteni  a jövőbe, és úgy gondolni rá, hogy talán csak egyszerűen jól érzi majd magát, hazajön és tudja, hogy miért van itt, nem lesz felborulás.

Lili hazatér

Hiányzott itthon mindenkinek, vártuk őt haza. Mikor megérkezett, nem nézett a szemembe, nem sírt, üresnek tűnt az arca. A vér szerinti család hálálkodott, hogy mennyi mindent küldtem nekik is, bocsánatot kértek a pár nappal ezelőtti szidalmakért. Tudomásul vettem, majd elköszöntünk. Nem volt sírós ölelkezés, csak egy "sziasztok". Lili pedig elindult mellettem haza. Pár másodperc múlva , mint aki felfogta, hogy hazatért, átölelt, és elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki. De éreztem, hogy valami nincs rendben. 

"Húzzál innen te kis g..i'" - hallottam Lili kiabálását. Odarohantam kinek szólt a mondat és miért, de csak Manó ácsorgott Lili előtt értetlenül. "Hogy beszélsz Lili? És mégis miért mondtad ezt Manónak?" - kérdeztem. "Ez is csak itt les, f...nak kell bámulni, békén lehet hagyni!" - kiabált tovább és középső ujját felmutatva tolta kezét Manó orra alá. Manót felkaptam, és elmentünk, neki pedig csak annyit mondtam, hogy higgadjon le, utána beszélünk. 

Lefektettem a kicsiket, a fiúk pedig közben próbáltak szót érteni Lilivel, de ők is hasonló reakciókat kaptak tőle, mint Manó, aki még beszélni sem tud. Zé meg akarta ölelni őt, mondta neki, hogy nem baj ha most mérges, vagy haragszik, csak ne ránk mert mi nem bántottuk, mi szeretjük. Lili azonban ellökte őt. 

Hálás vagyok azért, hogy ilyen nagyszerű fiaim vannak, akik olyan toleránsan és éretten kezelnek egy-egy ilyen szituációt, mint ahogy sok felnőttnek nem sikerül. Nem vágtak vissza. Nem akarták bántani. Csak annyit mondtak neki, hogy ha szüksége van rájuk, ők ott vannak. Várják. 

Lili durcásan rám vágta az ajtót, közölte, hogy ő most aludni akar. Én pedig hagytam. Több év telt el azóta, hogy először megismertem őt, tudtam, hogy ilyenkor az idő nagyon sokat segít. Úgy gondoltam nem tudja miért dühös, vagy egyáltalán kire, de ha most erőltetem a beszélgetést, csak mélyebbre taszítom. 

Fél óra telt el, közben a düh utat tört magának, és hangos zokogásban tört ki. Bementem hozzá, és a karomba fogtam mint egy kisbabát. Ő pedig hagyta. Rázkódott a sírástól, én pedig csak simogattam. Mikor beszélni kezdtem hozzá, már tudott figyelni. "Tudom, hogy szereted őket, tudom, hogy velük szeretnél lenni. De most nem lehet. Emlékszel még miért kerültél intézetbe ugye? Tudom, hogy most azt érzed rossz, hogy haza kellett jönnöd. De nem mi akartuk ezt így. Sem te, sem én, sem a fiúk, vagy Manó vagy bárki. Szeretheted őket is és minket is. Attól, hogy ott hallasz rólunk rosszakat, még nem kell választanod senki között. Mi szeretünk és itt vagyunk amíg kell. Tudom, hogy most fáj, és segítek ahogy tudok." Elcsendesedett. Hosszú percekig csak feküdt az ölemben, majd elkezdett mesélni. Az első éjszaka annyira hiányoztam neki, hogy sírt. Most viszont a családja hiányzik. Sehol sem jó, mert sehol sincs ott mindenki. Voltak rossz dolgok ott, amikről nem akar beszélni. Olyankor haza akart jönni. Viszont amikor itt történik valami ami nem jó neki (rendet kell tenni a szobájában), akkor oda akar menni. Azt ígérték neki, hogy ott mindent szabad. Ott odamehet majd a barátnőivel ahová akar.  Azt is mondták neki, hogy panaszt tehet rám, ha valami nem tetszik neki. Sőt, bíztatták erre. Azt mondta nem akar, mert ő tudja, hogy itt jó neki, viszont valaki mindig hiányzik. Dühös anyára, és apára is mert cserben  hagyták. Nem érti, hogy egy szülő hogy csinálhat olyan dolgokat mint amit az ő szülei tettek. Őket okolta, hogy nem lehet most velük,  és széthullott a családjuk. 

Tudtam. Éreztem mit élhet át. De eszköztelenné váltam. Ezek elől az érzések elől nem tudom megvédeni. Azt is tudom, hogy egyszer majd szembesül a hideg tényekkel, hogy nem igazán akarták őt, hogy egyáltalán ott legyen. De nem tehetek semmit. Illetve egyet. Szeretem. Ott vagyok neki, akkor is ha épp rám csapja az ajtót. Kiállok érte, és megmutatom azt, milyen élete lehet, ha tesz érte. Ezt tudom tenni. Ha ennyi elég lesz, akkor boldog leszek, ha nem, akkor pedig nyugodt lelkiismerettel nézhetek tükörbe, hogy én mindent megtettem amit tudtam. Bízom. 

Pár napig egy hullámvasút volt az életünk. Hol sírás, hol nevetés, hol öröm, hol bánat, hol harag, hol önfeledt vidámság járta át. De minden egyes nappal erősödött benne az érzés, hogy mi mindig ott vagyunk mellette. Biztonságban van. Ránk mindig számíthat. Mikor kimondja ezeket, összeszorul a torkom, küzdök a könnyeimmel és rájövök, hogy pontosan ezért érdemes nevelőszülőnek lenni. 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu