Mikor olvasol a nevelőszülőségről az újságokban, vagy hallod a rádióban, tévében, teljesen más elképzeléseid vannak arról, mit is jelent nevelőszülőnek lenni, mint miután már része vagy ennek a világnak. Gyönyörű hivatás a miénk. Hiszen emberi sorsokat fordíthatunk jobbra, változtathatunk meg. De ennek nagyon rögös az útja, nagyon nehéz végig menni rajta, főleg úgy, hogy közben minden oldalról kapjuk a pofonokat. Zárt világ a miénk. Egy külön társadalom. Csak azok érthetik igazán mit élünk át nap mint nap, akik ugyanúgy részei ennek valamelyik oldalról.  Vagy azért, mert hivatalból végzik a munkájukat, vagy azért mert nevelőszülőként segítik a gyerekeket, vagy maguk a bajba jutott gyerekek. De sokan vagyunk. Sokan teszünk ezekért a gyermekekért, és sokan vannak a gyermekek, akik ebben a világban nőttek már fel.  

Este van. A sötétség körbeöleli a házat, a csend furcsa ürességként kong . Mindenki alszik, mély álmát alussza, miközben én nem szűnök meg gondolkodni. Körbe-körbe járok a szobákban, végig simítom mindenki arcát miközben édesen szuszognak a takaró alatt. Furcsa már a nyugalom. Ahogy megyek szobáról szobára, gyermektől gyermekig, csak cikáznak a gondolatok a fejemben. Más más élettörténetek, melyekről regényt lehetne írni egyesével. Hogy fogunk ebből a káoszból valamit alkotni? Együtt? 

Egy éve még naivan álltam ennek az új világnak a kapujában. Elképzelni sem tudtam mi minden van e mögött az ajtó mögött. Most már tudom. 

Sokan inkább csukott szemmel járnak ebben a világban, hiszen amit nem lát az ember az nem fájhat. A lakatot pedig nem nagyon nyitogatták eddig, hogy mindenki számára átlátható, átélhető lehessen a valóság. Sokan nem akarják észrevenni a rengeteg szenvedő gyermek sorsát, gondolván majd megoldódik. De vajon hogyan? Mi nevelőszülők arra tettük fel az életünket, hogy amíg tudjuk, segítjük ezeket a gyermekeket. Vállaltuk, hogy mindent megteszünk a ránk bízott gyermekekért, azért, hogy később értékes tagjaivá válhassanak a jövő generáció társadalmának. De kevés a segítő kéz. Sokkal több kellene. Az otthonok zsúfolásig tele vannak. Hiába igyekeznek minden 12 év alatti gyermeket nevelőszülőhöz adni, nem tudnak, mert kevesen vagyunk. Így az otthonok falai között együtt él a 16-18 éves lázadó, sérült kamasz a 3-5 éves szintén hatalmas lelki és akár fizikai terheket viselő kisgyermekekkel. Azokon a falakon belül tör ki a harag, a düh amit ezek a gyermekek sorsukból adódóan éreznek, és egymáson csapják le, hiszen nincs más akin ezt lehetne. Szánkhoz kapunk, felkiáltunk egy-egy média hír hallatán, mikor korábbi intézetben felnőtt gyermekek mesélik el minek voltak kitéve az otthonban. Azt gondoljuk ezek egyedi esetek, hiszen nem történhet baj. Pedig történik. Nap mint nap. Nincs benne a hírekben, nem olvashatsz róla az újságokban. Mert a szenvedő alanyai ennek olyan gyermekek, akik senkinek sem fontosak eléggé ahhoz, hogy támogassák az életüket, vagy felvállalják ország világ előtt. Egy idő után pedig már természetes számukra az áldozati szerep. 

Vannak olyan nevelőszülők, akik több tíz éve gondozzák, nevelik, segítik a bajba jutott, otthontalan gyermekeket. Pedig ebben a szakmában hamar ki lehet égni. Hamar elveszhet a hit, az erő, a kitartás, szem elől téveszthető a valódi cél. Miért? Mert sok kudarc érhet minket nevelőszülőket. Sok támadás, sértés. Nekünk pedig küzdenünk kell. Küzdeni kell a gyermekért. Erre semmi más nem tud felkészíteni, mint a tapasztalatok, a pozitív példák, a megerősítések. 

Nehéz, mikor nap mint nap küzdelmeket folytatsz a gyermekért, sokszor magával a gyermekkel. Mert ő egy gyermek. Kiszolgáltatott, meghurcolt, sérült, hatalmas terhekkel a hátán. Néha azt gondolja, ha hozzád vágja azokat, ő megkönnyebbülve tovább léphet, azonban a köztetek lassan kialakuló láthatatlan kötelék vissza-vissza húzza majd. Téged okol, téged vádol, tagadva saját sorsát, hátat fordítva a rideg valóságnak. Könnyebb út a bántás, mint szembenézni azzal, hogy "nem kellettem" a szüleimnek. Könnyebb ártani valakinek aki ott van, mint elfogadni azt, hogy a saját szülei miért nincsenek vele. Vajon ha belegondolunk mi fel tudnánk ezt dolgozni valaha? Hogy a saját édesanyánk, édesapánk eldobott minket? Elment új életet kezdeni, csak éppen nélkülünk? El lehet valaha fogadni, hogy a szüleink saját sérüléseik okozta torzult állapotát a mi bántalmazásunkkal próbálták kompenzálni? Hogy fogalmuk sem volt, mire is van szüksége egy gyermeknek, és amikor erre rájöttek visszavonulót fújtak? Meg lehet ezt valaha bocsátani? Hogy lehet ebből úgy felállni, hogy a teher ne húzza le a földig vállunkat?

Sokat beszélgetünk. Ők pedig sokat mesélnek. Eljött az ideje a kérdéseknek is. Amikre nagyon nehéz válaszolni. nem is nagyon lehet. Jönnek a "MIÉRT"-ek. "Miért ment el apa? Miért nem keres anya? Miért ütött meg olyan sokszor? Miért nem érdekli mi van velem? Miért szült akkor meg? Ha engem nem akar, akkor a testvéremet miért?" 

Nézem a nyugodt kis arcukat ilyenkor este. Eltűnik róluk a szürkeség, ami beárnyékolja a mindennapjaikat. Ilyenkor olyanok, mint bármely másik gyermek. Nem látni rajtuk a fájdalmat, a gyászt, az elkeseredést, a dühöt, a haragot, a meg nem értettséget. Úgy tűnik, mintha egy szemvillantás alatt elszálltak volna a gondjaik. Én pedig azt kívánom, bár megtehetném ezt nappal is, mikor a szemeikben ott ül a szürke fény. Bár eltűntethetném egy csettintésre azt. De nem tűnik el. Nem azonnal. 

Mikor egy gyermek nevelőszülőhöz kerül, kortól , nemtől függetlenül sokszor ugyanazt a sémát követve viselkedik, mint sok sorstársa. Hiszen ugyanazt élik át. A "varázslatos egy hónap" következik. Mikor elkezdődik a beilleszkedési folyamat, elkezdődik a hídépítés, a láthatatlan kötelék elkezdi fonni önmagát. Eltelik egy hónap, és észreveszed mikor a gyermek elengedi magát. Mikor már megbízik benned, a családodban annyira, hogy érezze önmaga lehet. Leomlanak a falak, és utat tör magának a keserves érzés, amit egészen addig önmagában rejtegetett mélyen belül. Megváltozik, már nem akar "csupán" megfelelni. Kitör, teret hagy a rengeteg érzésnek ami addig belülről emésztette fel. Ez az érzés sokféle lehet. Kitörhet a hála, a szeretet, az elfogadás is, de ez a legritkább. Ilyenkor először a sötét, erős dolgok kerítik hatalmába, sokszor elveszítve a kontrollt önmaga felett. Ez egy természetes folyamat, és meglepő, de pozitívan értelmezhető. Hiszen az addig zárt, a külvilágnak bizonyítani akaró, az elfogadásért, szeretetért küzdő gyermek lebontja azt az álarcot, amit addig csak a túélésért viselt. Engedi, hogy lásd az addig ismeretlent, a csupasz valóságot, amit elrejtett egy világban, ahol senkiben sem bízhatott korábban. 

Hirtelen, váratlanul érhet ez a kitörés, melyben sokszor Te, a nevelőszülő kapod a pofonokat, hiába nem te okoztad az érzést ami kiváltja azokat. Mindamellett, hogy felállítod a korlátokat, végtelen mennyiségű türelem kell a későbbi irányváltoztatáshoz. A nevelőszülők pedig pontosan ezért vannak. Segíteni a gyermekeket az irányváltáshoz. Nem biztos, hogy nálunk is érnek majd célt. Viszont mi állítjuk őket arra az útra, amin elindulva esélyük lesz elérni azokat. 

Egy ideje próbálom megfogalmazni azt ami bennem van mióta nevelőszülő lettem. Úgy érzem addig egy kényelmes burok vett körül, aminek a falain belül biztonság honolt, a sok  megpróbáltatás ellenére. Voltak, vannak saját harcaink, küzdelmek, lelki fájdalmak, olyan bántások amik nap mint nap értek minket. De össze sem hasonlítható azokkal, amikkel azóta szembesülök. Pedig a mi életünk sem volt egyszerű és rózsaszín. De a fiúkkal együtt minden egyes harccal egyre erősebbé váltunk. Ők is megvívták és vívják a saját csatáikat, én is a sajátjaimat. Hatalmas árat fizettem sok döntésemért. Ára volt mindenhol az igazságnak. 

Minden nehézség ellenére, mi itt vagyunk, erősebben mint valaha. 

De ezeknek a gyermekeknek ki adja meg a biztos hátteret ha mi is elfordulunk? 

Egyszerűbb szemünket lesütve tovább lépni, azt gondolni, hogy majd valaki más megoldja helyettünk. Lesz más aki segít. Könnyebb azt hinni, hogy amit nyújtani tudnánk az úgyis csekély, nem lenne fontos. Pedig az. Ha egy gyermek sorsát megváltoztathatod, hatalmas kincs lehet. 

A probléma nagyon is időszerű. Rengeteg a segítségre váró gyermek. 

Adél - egy állami gondozott gyermek története 

Szeretném Veletek megosztani Adél történetét. Az írásaimon keresztül talált rám, most már több mint fél éve pedig az élete részévé válhattam. Megosztotta velem az ő saját történetét, amit most az ő kérésének megfelelően megosztok Veletek is.

Adél 2 éves volt, mikor édesapja bolti lopások, testi sértések miatt börtönbe került. Édesanyja egy ideig ellátta őt, szegényes, minimalista házukban, munka nélkül, pusztán az állami támogatásokra támaszkodva. Hamar világosság vált azonban, hogy a nő képtelen lesz gondoskodni gyermekéről, önként adta át őt a gyámhatóságnak. Elmondta, hogy tulajdonképpen ő nem is akarta Adélt, csak a férje, aki hosszú ideig börtönben marad, ezért neki már nem kell a gyerek. Más férjet kell találni, mert csak úgy lehet megélni. 

Adél csecsemőotthonba került. 4 éves volt, mikor először nevelőszülőkhöz fogadták. Igen, először. A sérült, kötődni képtelen, addig "rideg tartásban" cseperdő kislány, egy melegebb közegbe került, amihez azonban képtelen volt alkalmazkodni. Nevelőanyja hatalmas szeretettel vette őt körül. Adél mellett 4 másik gyermeket is nevelt, akik szintén állami gondozásban álltak. Adél volt a legkisebb. Mindenki körül rajongta a szőke, kék szemű kicsi lányt, szépségének csodájára jártak a szomszédok, ismerősök is. De Adél nem tudott mit kezdeni ezekkel az érzésekkel, túl sok volt neki abból amit hirtelen kapott. Ő nem akart puszit adni, ölelkezni, összebújni. Nem ismerte addig a szeretet ilyen formáját, idegen volt számára. A nevelőcsalád mindent megtett, hogy Adél beilleszkedjen. Időt, pénzt nem kímélve próbáltak a kedvében járni. De csak egy dacos, makacs, sokszor hisztérikus kislányt kaptak cserébe. Utólag visszagondolva, Adél így látta önmagát. Elmesélte, hogy családja buzgósága az ellenkezőjét váltotta ki nála. Elkezdett dacolni, küzdeni ellenük. A szeretet megfojtotta, ki akart törni abból a szerepből. Ezért agresszívvé vált. 6 évesen szándékosan megégette egyik nevelt testvérét, a konyhában lévő forró vízzel akarattal öntötte le őt. Testvérének súlyos, harmad fokú égési sérülései lettek, azonnal mentő vitte kórházba. Hónapokon át tartó kezelés, rehabilitáció követte azt, azonban a balesetnek örök nyomai Adél testvérének arcán a mai napig láthatóak. A család még ekkor sem mondott le róla. Pszichiáterhez vitték Adélt, aki ezt még nagyobb büntetésként élte meg, mintha visszaküldték volna az intézetbe. Az orvos tanácsát követve, közel 1 éves terápia után döntött úgy a család, hogy nem bírják tovább. Adél el sem köszönt. Nevelőanyja sírva ölelte át búcsúzáskor, ő azonban egy könnycseppet sem ejtett. Nem érzett semmit. Akkor még nem.

2 év intézeti élet következett. Az akkor már közel 8 éves kislányból hamar elveszett minden, ami egy gyermeket jellemezhet. Lázadt minden ellen. Az iskola, a társai, a nevelői és maga az élet ellen. Szüleiről akkor már rég nem hallott és tudott semmit. Csak azt tudta, magára maradt. Hiába próbált bárki közel férkőzni hozzá, azonnal elmarta onnan azokat. Nem érdekelte az iskola, gyűlölte tanárait, gyűlölt mindenkit aki élt és mozgott. 

10 éves volt, mikor egy idősebb házaspár magához vette őt. Őket nem érdekelte Adél ellenállása. Ők nem akartak közel kerülni hozzá. Dolgoztatták. A kertben, otthon, a ház körül. Ott is voltak testvérei, akiket neki kellett ellátni. Nevelőapja rendszeresen veréssel fenyegette, nevelőanyja pedig csak megvetéssel beszélt róla. Adélhoz is csak úgy szólt. "Csináld amit mondtam, úgysem lesz rendes ember belőled! Amilyen csúnya vagy még férjed se lesz! Ha mi nem segítünk rajtad, csak a nyomorúság várt volna rád!" Adél pedig tette amit kellett. 2 éven át minden nap mosott, főzött, takarított, gyermekeket gondozott. Ő etette, altatta őket, játszott velük, ő tette őket tisztába. Ő masszírozta nevelőanyja lábát mikor utasították, ő nyírta a füvet, kapálta a kertet, etette az állatokat. Egy őszi estén azonban rendőrök jöttek a házukba. Nem értette mi történik. Elvitték a nevelőapját. Bilincsben. Adélt pedig visszavitték az intézetbe. Senki nem mondott neki semmit. A mai napig nem tudja, mi történt akkor. Azt tudta, hogy az intézet megváltás volt számára abban a helyzetben.

Nem sokat volt újra a falak között. 2 hét múlva egy fiatal házaspár ment Adélhoz látogatóba. Kérték, hogy üljön le velük beszélgetni. Úgy gondolta nincs veszíteni valója, így beleegyezett. A pár elmondta, hogy nevelőszülők. Képeket mutattak a családjukról. Elmondták, hogy szeretnék, ha Adél náluk élhetne. Szeretnék, ha Adél a családjuk tagja lenne. Ő pedig nem értette. Mégis MIÉRT? Miért akarná őt bárki befogadni? Miért akarná bárki azt a romhalmazt, aminek ő akkor gondolta magát? 

A nevelőcsalád elmondta neki: mert úgy gondolják ÉRTÉKES. Bármit élt át, bármit tett addig, az a múlt. Ők pedig a jövő szeretnének lenni Adél számára. Egy 12 éves kislány, aki addigra már megjárta a hadak útját, megtörten sírt új családja előtt. Előtte sosem érzett fájdalmat. Sosem érzett szeretetet, törődést. Most mégis ezt kapta, és érezte ettől a pártól, akiket nem is ismert.

Adél beköltözött az otthonába. Azóta is annak hívja, pedig már elmúlt 36 éves. Most is azt mondja, "Hétvégén hazamegyek Anyuékhoz." 

12 évesen kapott új esélyt. Élt vele. Rengeteg megpróbáltatáson vannak túl a családjával, Adél éveken át okozott még komoly fejtörést nekik, mégis kitartottak mellette. Nem engedték el a kezét. Küzdöttek érte, és vele is ha kellett. Küzdöttek azért, hogy tanuljon, mert megértették vele, hogy van esélye egy szép jövőre. Adél ma óvónéni. Imádja a gyerekeket. Férjhez ment, és két kislány boldog anyukája. Szeme csillog a szeretettől, boldogságtól. Könnyei kicsordulnak, mikor elmeséli, mennyire bántja, hogy első nevelőcsaládját ellökte magától. Mennyire nem tud megbocsátani magának, azokért amiket tett. De korábbi nevelőcsaládja megtette. Megbocsátottak neki. Adél évekkel később felkereste őket. Testvérétől, akit annak idején megsebesített, zokogva kért bocsánatot. A mai napig nem érti, hogyan bocsáthattak meg neki, hogy nem haragudhatnak rá. Ő nem tud magának. Küzd, harcol azért, hogy jóvá tegye. 

Adél amellett, hogy óvónéni lett, nevelőszülő is. 3 állami gondozásban lévő gyermeket nevel két kislánya mellett. Mosolyogva meséli, hogy nevelt kisfiával visszakapta régi önmagát, aki dacol és harcol a világgal. De nem fél, nincsenek benne kételyek. Tudja, hogy meg fogja tudni mutatni neki a helyes utat. Ki más mutathatná meg neki a legjobban ha nem ő, aki a végsőkig küzdött saját maga ellen.

Adél története csak egy a sok közül. Egy kislány volt, akit meggyötört az élet, aki eldobta volna saját magától azt. Nevelőcsaládjának hála, most ő segíthet a hozzá hasonló sorsú gyermekeken. 3 kisgyermek élete változhat meg most azért, mert Adél nevelőcsaládja a bajban sem mondott le róla. Ennyit számít egy élet. 

Köszönjük, hogy Velünk vagytok!

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu