Egy váratlan helyzet

Már Nektek is sokat meséltem arról, milyen sokszínű a nevelőszülőség. Sok sok öröm, sok sok bánat és küzdelem. És sok váratlan helyzet, hirtelen döntési helyzetek, azonnali megoldási lehetőségek.

Egy meleg nyári napon kaptam egy hívást, hogy van egy baba, akinek szüksége lenne egy biztos otthonra. A szülei bántalmazták, valószínűleg nem először, és azonnal kivették őt a családjából. Sajnos erre számítani lehetett, mert több testvére is a rendszer foglya évek óta. Igen, felvetődik a kérdés, ha már több testvére is kiemelésre került, mit keresett ő még otthon. Sajnos a hivatali ügyintézők nem tehetnek semmit ilyen esetben, addig, amíg nem történik baj, vagy valaki ezt nem jelzi, jelenti, nem emelhetik ki a gyermeket a családból. Még így sem. Egy hiba a sok közül, amit aztán senkinek sem lehet felróni. 

Ilyenkor nincs sok idő gondolkodni. Segítesz, vagy sem. Mi úgy döntöttünk igen. Vártuk, hogy szóljanak, megvan Bogyó! 

Nem tudtuk mikor érkezik a hívás, hogy mehetünk. De pár napon belül érkezett. Indulhatunk Bogyóért. Előtte már éreztem, hogy hamarosan szólni fognak, úgyhogy előkészítettünk mindent ami kell. Kiságy, ikerbabakocsi, ruhák, etetőszék.

Azt mondták készüljünk fel, mert folyamatosan sír, testét foltok borítják mindenhol és egész nap kesereg. Nem lesz könnyű a beilleszkedése. Kemény lesz az első pár nap, pár hét.

Elindultunk Bogyókáért, Zé tartott velem. Hosszúnak tűnt az út, sokkal hosszabbnak mint máskor. Nagyon izgatottak voltunk, de féltünk is attól, hogy mi vár ránk. Én egész úton, de már előtte éjszakákon át is azon gondolkoztam, vajon hogy fog ránk reagálni. Manó annak idején nagyon könnyedén fogadott minket, hiszen egyrészt nem kötődött senkihez, másrészt kicsi is volt még. De Bogyó már nagyobb. Bár teljesen nem érti, mégis tudja, hogy innentől minden megváltozik, nincs többé anya, apa, nincs többé a régi otthon. Csupa új ember van és bizonytalanság. Egyelőre. Vajon nagyon fog sírni, mikor megfogom és elviszem? Vajon mennyi idő kell neki ahhoz, hogy érezze, biztonságban van?  Vagy egyáltalán megbízik majd valaha bennem?

Zé enni sem tudott az izgalomtól, úgy indultunk útnak, hogy könyörögnöm kellett, valamit eszegessen előtte. Az úton végig Bogyóról beszélgettünk.  "Hogy lehet egy ekkora gyermeket bántani? Hogy képes valaki erre? Vagy akkor miért vállal egyáltalán gyermeket? Miért akarták akkor, hogy ő megszülessen, ha utána így bánnak vele?" - kaptam a folyamatos kérdéseket, amikre sajnos nincsenek válaszok.

Mert nem tudjuk. Nem tudom, hogy lehet egy ilyen kis babát megütni, földhöz vágni, vagy egyáltalán tárgyként kezelni. Ez az egy dolog az, amikor bennem is előtör az előítélet. És ítélkezem. Mert kerülhet valaki nehéz helyzetbe, adódhat olyan, hogy nincs hol laknod, nincs mit enned , nem tudsz mit tenni csak azt, hogy elfogadod, hogy a szociális háló segítsen a gyermekednek. Adódhat olyan, hogy a depresszió vagy az alkoholizmus annyira mélyre sodor, hogy nem tudsz azonnal felállni, és a gyermeknek jobb egy ideig máshol. De olyan nincs, hogy szándékosan bántom a gyermekemet! Erre nincs sem magyarázat sem mentség! Nincs olyan, hogy "azért mert nem fogadott szót" vagy mert "rosszul viselkedett" , mindegy hogy hány éves. Bogyóka 2. Ennyi idősen  átélte azt, hogy a szülei kockára tették az életét. 

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és ezekről beszélgettünk Zé-vel. Közben nagyon lassan közeledtünk az otthon felé. 

Vajon milyen színű lesz a haja? És a szeme? Fogadtunk Zé-vel. Kicsit oldani próbáltuk a feszültséget ami bennünk volt. 

Megérkeztünk. Leparkoltam az Otthon előtt. Remegett a kezem az izgalomtól. Ez akkora felelősség. Egy sérült, ártatlan lélek sorsát bízzák rám. Újra. Bementünk, a szokásos kedvességgel fogadtak minket. Mindenkiből árad ott a szeretet. Más mint a nagyoknál. Itt csupa meleg tekintet fogad, fogni lehet a szeretetet. Napokkal előtte már érdeklődtem, hogy milyen méretű ruhákat szerezzek be Bogyónak,mekkora cipőt, stb. Hiszen semmije nincs. Rendőrök hozták el, úgy ahogy volt. 

Messziről hallottuk Bogyó keserű sírását. Az otthon vezetője kedvesen mosolygott ránk és csak annyit mondott: "Egész nap sírdogál. De hamar megnyugszik majd nálatok!" Az ottani pár napja ismert "pótanyukája" vezette ki őt kézen fogva. Sírt. Félt. Felkéredzkedett az ölébe, és olyan szorosan fogta a nyakát, mintha érezné, hogy most megint menni kell. Kedvesen szóltunk hozzá, de látszott, hogy mind hiába, sikított és kapaszkodott a gondozójába. Nem érdekelte a kis elefánt sem amit vittünk neki. Az otthon vezető hölgy rám nézett kedvesen, és mondta,  hogy vigyem nyugodtan, nem lesz jobb a helyzet ha várunk sem. Így átvettem Bogyót. Rémült volt. Nem csak tőlem, mindentől. Átfogta a nyakam, szorította, a lábával is körbefonta magát rajtam. 10 lépést mentünk, miközben elmondtam neki, hogy itt biztonságban lesz. Szeretjük. Soha nem bántjuk. Nyugodjon meg, mert itt csak béke lesz. Vele leszünk. Abbahagyta a sírást. Kiléptük az ajtón, én öleltem őt és puszilgattam a fejét, ő pedig nézett a hatalmas gyönyörű szemeivel. Betettem az autóba. Először félt, nem akarta elengedni a nyakam. De aztán Zé odaült mellét, megfogta a kis kezét, simogatta a fejét és hamar megnyugodott. Vittem neki egy cumit, elfogadta, és az elefánttal az ölében elindultunk egy új világ felé. Haza. 

Az első találkozás a családdal és az új otthonával 

Bogyóka majdnem egész úton ébren volt, csendesen cumizott és egyik kezével az elefántot, a másikkal pedig Zé kezét szorította. Zé egész úton beszélt hozzá. Simogatta, elmondta neki, milyen lesz az új családja. Bogyó pedig nagy türelemmel hallgatta, a szemében  már nem láttam azt a rémületet, amit akkor mikor először felemeltem őt. A hazafelé út sokkal gyorsabbnak tűnt. Otthon a család apraja nagyja már várta Bogyó érkezését,  már messziről látni lehetett őket, ahogy az út szélén várakozva ugrándoznak vigyorogva. Tudták, hogy Bogyó sérült, és nagyon finoman kell közeledni felé, hiszen nem tudjuk mi ijeszti meg. Valószínűleg minden.

Amint kivettem őt az autóból, már kapaszkodott is a nyakamba, úgy, ahogy a kis csimpánzok kapaszkodnak édesanyjukba. Mosolygott a gyerekekre. Látta, hogy örülnek, érezhette azt a sok szeretetet amivel fogadták, mert ő is kivirult. Beléptünk a lakásba, letettem, hogy nézzen körbe. Mint aki egy 10 éves börtön fogságból szabadult, viháncolva, széles mosollyal az arcán futkározott körbe körbe a többiekkel. 

Manóka meglepődött Bogyó érkezésén. Bogyó viszont ahogy meglátta Manót, odarohant és átölelte. Az ő kis sajátos módján, így Manónak nem nagyon tetszett, de végül megbékélt vele. Egy ideig csak visszafogottan szemlélgette az új jövevényt. 

Bogyónak minden tetszett. A szőnyeg, a parketta, a takaró, a sok sok játék, a gyerekek, az állatok. Minden. Mindenhez oda futott és megölelte. Áradt belőle a boldogság. 

Egyedül velem maradt távolságtartó. Velem, a felnőttel. Mert ebben a kis csöppségben már az munkálkodott, hogy a felnőttekben bizony nem lehet megbízni. A felnőttek tudják őt bántani. Nem tudhatta, hogy én sosem fogom. 

Zé lett a támaszpont. Hozzá futott minden 2 percben. Kipróbált minden játékot amit csak lehetett, és közben futott L-hez, Lilihez és Manóhoz is. Mint egy kis tornádó, úgy söpört végig a lakáson, de hatalmas mosollyal övezve. 

Hosszú, fárasztó napunk volt, mégsem volt senki fáradt. Rengeteget játszottunk. Én pedig csak kivártam. Manóka az én ölemben keresett oltalmat, hogy messzebbről szemlélhesse az eseményeket. Az ő kis törékeny, kedves, barátságos természete nem tudta még hogyan kezelje a "tornádót". De Bogyó hamar észrevette, hogy Manóhoz másként kell közeledni. Kis kezével megsimogatta, fejét pedig Manó fejéhez dugta. Megszeretgette. Ezt a nyelvet már Manó is értette. A szeretet nyelve. Onnantól bátrabban kezdett Bogyóval játékba. 

Hamarosan folytatjuk! 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek 

NevelőAnyu