Most így február végére beköszöntött a tél, a hó, és az influenza is. Utóbbinak felettébb örülünk. Lassan már családtagoknak számítunk az orvosi rendelőben, minden nap valaki lerobban vagy épp újra lerobban, vagy, ha addig nem robbant le akkor majd ott a váróban összeszed valamit, és otthon lerobban. Másnap pedig kezdjük az egészet elölről.

A nénik, bácsik már ismerősként köszöntenek minket a váróteremben. Sosem volt ennyi ismerősöm, mint most az influenza szezon idején. Nem is gondolkodtam el eddig azon, hogy az influenza a társasági életünk felpezsdítője is lehet. Már tudom mikor jár Marika néni receptért, Pista bácsi miért csütörtökön jár oda (mert akkor sokan vannak és szeret beszélgetni...de azért fél óránként elhangzik egy "ez a magyar egészségügy kérem, itt órákat kell ám várni"!) megismertem Heni összes gyerekét, Gizi néni egész családját és családfáját, sőt már a miénket is. Ugyanis itt kérem az emberek önként legyártják mindenkiét ha kell ha nem. Mint megtudtam én 23 éves vagyok (khmmm), és 5 apától lett 5 gyerekem. (Közben azért Gizi néni odatolakszik az ajtóhoz, hiszen nehogy bemenjen előbb bárki, ő nyugdíjas kérem, siet.) Kibeszélték, hogy melyik hasonlít rám és melyik az apjukra. L és Zé persze még véletlenül sem örökölt belőlem semmit, viszont mint megtudtam Manóka kiköpött az "anyja", akivel 20 kilót híztam a terhességem alatt, ami egész jól lement de azért még van mit leadni, Lili és L pedig egyértelmű, hogy testvérek, a többi azért kétséges.... Azt még nem sikerült megkérdeznem vajon kik az apuka jelöltek, de talán jobb ha nem is tudom.  Szóval minden nap megtudunk valami újat a mi kis családunkról.  

Manó viseli a legnehezebben ezt a náthát és lázat, persze vele együtt én is, mert együtt nem alszunk és nyűgösködünk. Most már lehet, hogy én egy kicsit jobban.

Milyen érzés mikor mind az 5 gyermek beteg, és te persze egyedül vagy?!

Hosszú...nagyon hosszú. Azt is kétszer meggondoltam, hogy elmenjünk-e boltba. De ugye azért azt muszáj. 

Zé kezdte a sort, magas láz, köhögés, nátha. És sok sok nyűg. Folytatta L, majd Lili, Bebe és végül persze Manóka sem maradt ki a sorból. Sajnos. A lázat még egész jól viselték, mert akkor kidőlt mindenki és nagy alvások voltak. A nátha viszont alattomos egy holmi, amint az ember gyereke vízszintbe kerül, az úgy tör elő mint egy láva. Egészen addig, míg játszottak, mesét néztek semmi baj nem volt, na de éjjel.... 

5 nap nem alvás után már egészen hozzászoktam a gondolathoz, hogy alvás nélkül fogok megöregedni, így is lehet élni. Nekem simán menni fog. Aztán a 6. napon, mikor arra ébredtem a kanapén (Manó a délutáni szundiját tartotta a kiságyában), hogy Zé aggódva simogatja az arcom és kérdezi: "Anya, élsz még? Úgy néztél ki mint aki nem.", na akkor rájöttem, hogy mégsem vagyok én olyan kemény. Kimerültem. Manóka szinte egész nap a kezemben volt, mert egyébként sírt, amitől a többiek teljesen kiborulnak. A csapat másik fele pedig betakarózva, mesét nézve kiabálta 10 percenként az óhajait, kinek mit vigyek éppen. 

Kb. 2 nap kellett, hogy rájöjjek, Lilinek és L-nek már semmi baja, és csak élvezik az all inclusive ellátást, ugyanis a fejfájás, hasfájás mindig csak akkor jött elő ha valamit önállóan kellett volna megcsinálni. Nehéz felfogásom ellenére azért sikerült elérnem, hogy legalább egyszerre kérjenek enni, inni mert már állni is alig bírok. 

Ma mentünk vissza a doktor nénihez L, Bebe ésLili is gyógyultnak lettek nyilvánítva. Holnap irány a suli. Ahogy kiléptünk a rendelő ajtaján persze mindegyiknek elkezdett fájni a hasa, feje, haja, mindene. Mondtam nekik, hogy iskola undoritisz ellen sajnos nincs gyógyszer. Az igazolásért pedig nem engem kell meggyőzni, így bizony holnap iskola. Zé még nem futkározhat, de suliba ő is mehet. Azokat a nagy kék szemeket tele könnycseppekkel, mikor a doktor néni kiadta az igazolást.....tanítani kellene. Mire nem képes egy ilyen kis törpe, csak, hogy ne kelljen suliba menni. 

Manóka nincs jól, lázas, sokat sír, korábban alig hallottuk a hangját, csak ha beszélgetett vagy nevetgélt. Összeismerkedett az orrszívó porszívóval, első látásra nem volt egy nagy szerelem, de miután a kezébe adtam, hogy próbálja ki, már nem ijedt meg ha elővettem. Zé és L mikor kicsik voltak mindig maguknak csinálták, elkérték az orrszi-porszit és vigyorogva fújtak nózit. Manókát is barátkoztatom már vele, eddig talán jól alakul. 

Pénteken újra meglátogatjuk a doktor nénit, Manóka addigra talán már jobban lesz. Gizi néni mondta, hogy: "Aranyoskám jövök én is pénteken, újra találkozunk!". Nem tudtam eldönteni, hogy ez fenyegetés akart-e lenni, de mosolyogva mondtam neki, hogy alig várom. Addigra talán már több részlet is kiderül az én sötét életemről, amit esetleg velem is megosztanak majd. 

Gizi néni barátnője, Piri néni volt az egyetlen, aki odajött hozzám és megkérdezte:

- Ez mind a tiéd?

- Ha a gyerekekre tetszik gondolni akkor igen. Kettő fiam van aki vér szerinti, a többiek nevelt gyermekek. De mindegyikük hozzám tartozik. 

- Jajj de gyönyörűek. Hát ez a kis Manóka hogy hasonlít magára! Kiköpött az anyja!

Na ekkor már nem volt kedvem magyarázkodni, ezért sűrű mosolygások között kimentünk az autóhoz. Zé annyira nevetett, hogy folytak a könnyei. Meg is kérdezte:

- Anya, miért nem értik az emberek, hogy te neveled őket de nem te vagy az édesanyjuk?

Hát kisfiam, jó kérdés, még én sem jöttem rá igazán. De nagyon sokan nem értik miért nevelem "idegen emberek gyerekeit". Miért jó ez nekem? Minek viszem "ezeket" haza?

Minden nap valaki nekem szegezi ezeket a kérdéseket. Én pedig már csak ennyit válaszolok: "Mert szeretem őket." 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu