A halottak napja keresztény ünnep, az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért. Mindenkiért, aki már itt hagyott minket. A legtöbben ilyenkor szűk családi körben emlékeznek meg szeretteikről, közösen látogatnak ki a síremlékekhez, mécseseket, koszorúkat visznek. De hogy éli ezt meg egy nevelt gyermek aki távol van a saját vér szerinti családjától? 

Attól, hogy valaki jelenleg állami gondozásban él, nem jelenti azt, hogy mindig is abban élt. A gyermekek jó része már egész nagy korában került be a rendszerbe, így több évig saját, vér szerinti családjában nevelkedett. Ott voltak a szülők, papák, mamák, unokatestvérek, rokonok, ebben a közegben élték mindennapjaikat. Ahogy mindenki, az élete során, ők is veszítettek el közeli hozzátartozót, voltak már temetésen, tudják, hogy vannak rokonaik akik már soha többé nem lesznek velük. 

Közeleg a Halottak napja. Vettünk koszorúkat, mécseseket, ilyenkor minden évben kilátogatunk azokhoz az elveszített rokonokhoz is, akik nem álltak hozzánk olyan közel. A sírok között néha belénk mar a hiányérzet, mikor egy olyan ember emléke előtt tisztelgünk, aki fontos volt a szívünknek. Érezzük a fájdalmat, az ürességet, amit az okoz, hogy már nincsenek velünk. A fiúkkal minden évben meglátogattunk mindenkit. Ilyenkor beszélgetünk, mesélünk. Ők elmesélik a saját emlékeiket, én pedig az enyémeket. Összerakva a kirakós darabokat, jobban tudunk emlékezni, érezni. Elevenebbé válnak a régi képek, eszünkbe jutnak a régi hangok. Orrunkban érezzük a friss ropogós kifli illatát, amit a Dédi csinált nekünk, még akkor is mikor a betegségtől görnyedő ujjaitól hatalmas fájdalom égette kezét. Halljuk egy másik Dédimama hangját, aki gyermekkoráról olyan lebilincselően tudott mesélni nekünk, hogy eszünkbe sem jutott játszani, vagy elszaladni, netán unatkozni. Felvillannak a képek a Papáról, aki katonai egyenruhában feszít most a falakon lévő képeken, de akkor még boldog mosollyal az arcán dobált minket a magasba, majd vett a nyakába. Szinte érezni lehet a bőre tapintását, ami a sok munkától érdessé vált, mégis milyen boldogság öntött el minket, ha végig simította arcunkat. Friss emlékek is élnek. Azok a legfájóbbak, hiszen hiába közhely, mégis igaz, hogy az idő sok sebet begyógyít (ha nem is teljesen). "Anya emlékszel a hangjára?" - L kérdezte tőlem. Tanító nénije jutott eszébe. "Emlékszel, hogy mosolygott?"  Emlékszem. Jó emlékezni. Mikor a fájdalom alább hagy, mikor az üresség, a kétségbeesés már nem nyomja el az érzéseket, akkor maradnak az emlékek. Azokat nem veheti el már soha senki. Sokszor beszélgetünk a múltról. Szeretik tudni honnan jöttek. L és Zé gyakran kéri, hogy nézegessünk régi képeket, amin még én is kislány voltam, ahol még velünk volt mindenki. Imádják hallgatni a történeteket, amiket gyerekkoromban éltem át, majd azokat is amiket ők éltek át velem együtt. Csillog a szemük, mikor imádott Papájukról mesélek, akit bálványoznak ma is, vagy Mamáról, az egyetlen , aki engem nagy ritkán pótolni tudott. Szerencsések, mert ők most is velük, velünk vannak. 

De vannak olyan nevelt gyermekek akik már nem ilyen szerencsések. Sokan veszítették már el nagyszüleiket, vagy akár szüleiket, testvéreiket is. 

Nekik nem tudok mesélni. Nem tudom elmondani milyenek voltak babaként, vagy kisgyermekként. Nem tudok fényképeket mutatni, ahol vidáman bújnak a nagypapa, nagymama karjaiba. Nincsenek. Hiányzik a múltjuk. Hiába tudják mi történt velük, nincs semmi kézzelfogható, amivel kapaszkodhatnának a gyökereikhez. 

Hogyan emlékezzünk meg az ő halottaikról? A múltjukról? 

Emlékekkel. Beszélgetünk. Felelevenednek az élmények, a mesék egyre színesebbé, eseménydúsabbá válnak. Becsukott szemmel, mosolyogva idézik fel mi történt velük. Vannak jó emlékeik. 

Lili sokat mesél. Elmeséli a családja életét, a nagyszüleiét, az unokatestvérekét, nagynénikét. Most már mosolyogva, magát beleélve tud beszámolni az őt ért dolgokról, legyen az jó vagy rossz egyaránt. Lili emlékkönyvet készít. Leírja benne azokat a dolgokat, amikre emlékszik, hogy sose felejtse el. Leírja, milyen volt a nagypapája fényképe a komódon, akivel ő már nem találkozhatott, de szülei sokat meséltek róla. Lerajzolja a nagymamát, akinél olyan sok időt töltött el, akit olyan nagyon közel érzett magához korábban. Most már távoli az emlék, bár a nagymama él, csak nem keresi Lilit. De ő ennek ellenére szerető szívvel gondol a közös játékokra, a közös sütésre, főzésre, arra, hogy a "mamánál olyan meleg és biztonságos volt minden". Elszállt már lelkéből a harag, nincs már düh, amiért olyan könnyen elengedték a kezét. Hálát érez. Szeretettel beszél mindenkiről a családjából. Sokan eltűntek az életéből, sokan fordítottak neki hátat, ő mégis hálás nekik. Ilyenkor lehet érezni azt a mérhetetlen bölcsességet, ami az ideje korán felnőtt gyermekekből árad. Míg az egyik pillanatban cserfes kislányként játszik a babáival, a következőben olyan fontos dolgokról beszél, ami példaértékű lehetne egy felnőtt számára is.

Az emlékek éltetik az ő múltjukat. Minél többet mesélnek róla, minél inkább felevenedik bennük az érzés, hogy honnan jöttek, annál előbb fogadják el a jelenüket és lelnek békére önmagukkal szemben. Mi nevelőszülők pedig meghallgatjuk őket. Mert tudjuk, mennyit jelent  ez nekik, és még inkább  közelebb kerülnek hozzánk, az "új" családjukhoz. Megadjuk nekik azt az alapot, a gyökeret, ami nekik sosem volt. Mégsem kell kitörölniük a múltjukat, hiszen azzal együtt lesznek ők teljes egésszé, azzá az emberré, akikké válnak velünk együtt. 

Idén már sokkal több mécsest gyújtunk majd. Itthon, közösen emlékezünk majd a halottaikról is, akikre szeretettel gondolnak vissza. Életben tartjuk a hagyományaikat, őrizzük az emlékeiket, közösen.  

"Megértéssel gondolj a múltra, bizalommal tekints a jövőre, és szeretetben élj a jelenben." 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu