"Olykor emberfeletti az a küzdelem, amit nap mint nap egyetlen mosolyért vívunk. Olykor tengernyi az a könny, amit magunkban befelé sírunk." 

A nevelőszülői hivatás sajnos nem népszerű. Itt nem mindig jó a "vége". Nincs mindig boldog befejezés, nincs mindig boldog lezárás. Ezért az emberek többségének "eladhatatlanok" vagyunk. Nem mindenki szeretné látni azt, mi történik a mi világunkban, pedig a sok nehézség, küzdelem ellenére, vannak gyönyörű, szívet melengető részei. 

A kormány országos nevelőszülői kampányt tervez. Nehéz lesz, hiszen sokan már megtapasztalták milyen is nevelőszülőnek lenni, de már nem azok. Sokan kíváncsi izgalommal fordultak felénk, de hamar hátrafordultak. Mert nem ezt várták. Sokan pedig még mindig nem tudják, mit is jelent nevelőszülőnek lenni. Egy összemosódott fantázia jelenik meg boldog gyermekekkel, akik elveszítve családjukat új otthonra lelnek. Új anya, új apa, szuper családi kép. A gond az, hogy ez nem igaz. 

A gondolataimban él egy kép, egy idea világ, amit ha leírnék, levetíteném, biztosan rengeteg érdeklődő lenne a hivatásunk iránt. Azonban nem lenne valós. 

Elmesélhetném, hogy milyen fantasztikus és katarktikus élmény, ha egy sokat szenvedett gyermek a válladon pihegve alszik el, miközben azt suttogja "Szeretlek Anya". Átéltem. Kimondhatatlan. De azt is átéltem, ami előtte volt. Mikor könnyek között, verítékben forgolódva kiabált álmában. Mikor a rengeteg érzés, ami hatalmába kerítette úgy tört utat magának, hogy károkat okozott. Dühében szétverte a tévét, ráugrott a laptopra, a játékokat azokhoz vágta akik a leginkább szerették. Mikor azt kiabálta "Bár meghalnál!", mert azt gondolta akkor véget ér az ő rémálma, visszatérhet a családjához. 

Egy-egy kapcsolattartás után a vér szerinti családdal, mindent újra kell építeni. Mert kapják az ígéreteket, hogy "egy-két hét és otthon leszel velünk", "már olyan sok pénzünk van, hogy holnap megyek és veszek nekünk egy házat", "megvettem neked a legújabb X-Boxot, már csak haza kell jönnöd", "tudod, hogy már otthon vár a kedvenc babát, amire mindig is vágytál?" . Hiába tudják sokszor, hogy hazugságok, mégis a titkos vágyaik hangzanak el. Ők pedig beleélik magukat. Minden egyes alkalommal. Majd miután az öröm, a boldogság elszáll, visszarepülnek a valóság szilárd talajára, akkor mellbevágja őket az érzés. Megint becsaptak. 

Mi nevelőszülők mindent próbálunk megadni. Sokszor erőn felül. Sokszor a határainkat feszegetjük. De küzdünk. Mert úgy gondoljuk érdemes. Mert nem szeretnénk, ha ezek a gyermekek később a nincstelenségbe, a kilátástalan jövőbe tartanának. 

A mi napjaink, az útról szólnak. Egy olyan útról, aminek nem látjuk a végét, de megyünk rajta. Választunk egy irányt, és kézen fogva megyünk rajta végig nevelt gyermekeinkkel. Akkor is, ha az út gödrökkel teli, akkor is ha épp lezárták, vagy akkor is, mikor kis időre elengedik a kezünket. Mert eldöntöttük. Sokan indultunk el. Sokan fordultak már vissza rajta.  Kitűzünk egy célt. Amely lehet, hogy messzinek, elérhetetlennek tűnik, mégis arra vágyunk. Szeretnénk, ha ezek a gyermekek boldog, egészséges felnőttekké válnának. De az akadályokkal szembesülve ez a cél annyira távoli lesz, hiába nyújtogatjuk kezeinket, ködbe vész. 

Szükség lenne nevelőszülőkre. Család nélkül a céltalanság, a reménytelenség martalékává válnak  a jövő nemzedék gyermekei. Támogató kezek nélkül visszazuhannak oda, ahol elindultak. Az üres szürkeségbe. Vágyak, álmok, megvalósítható célok, küzdeni akarás nélkül. A legtöbb intézetben felnőtt gyermek jövőképe ez. 

Mi ezt nem szeretnénk! Azt akarjuk,  hogy ezek a saját családjukban nem nevelkedhető gyermekek is reális esélyt, lehetőséget kaphassanak egy normális életre!

2017-ben közel 24 000 gyerek élt gyermekvédelmi gondoskodásban, 64 százalékuk nevelőszülőknél. 2014 óta jogszabályi változások alapján minden gyermekvédelmi gondoskodásba került, 12 évesnél fiatalabb gyermeket nevelőszülőnél kell elhelyezni, de ez közel sem tud megvalósulni. Miközben a gyermekvédelembe kerülők száma fokozatosan nő, egyre több a segítségre szoruló gyermek, a nevelőszülőké viszont nem nő ezzel arányosan, sőt.

Rengeteg gyermek még ma is nevelőotthonokban él, hiába nem töltötte be a 12 évet. Arról, hogy ez mennyire nem ideális egy ekkora gyermeknek, már nagyon sokan írtak. Én is. Elmeséltem sok történetet arról, mik történnek a falakon belül. Felvágott kezű, magányos, elveszett kamaszok, együtt a 4 éves kisgyermekekkel. 

A nevelőszülő teszi a dolgát,  beleadja szívét-lelkét, dolgozik  napi 24 órában az év 365 napján, és harcol. Harcol a gyerekekért, a gyerekekkel, a szülőkkel, a rendszerrel. Sokszor feladja a saját életét. Kockáztatja a magánéletét , hiszen egy saját gyermek is hatalmas kihívás egy pár számára, egy vagy több  nevelt gyermek pedig kemény megpróbáltatás egy kapcsolatnak. Most pedig ott tartunk, hogy egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben vállalják ezt az életet. Akik most nevelőszülők Magyarországon, azok valóban elhivatottak. Nem pénzért csinálják. Mert egész egyszerűen nincs. Pedig amit helyette kapunk, az megfizethetetlen. 

Bogyó 

Bogyót bántalmazták. Sérülései nem múltak el nyomtalanul. Míg a külső sebek begyógyultak, a lila foltok eltűntek, a vágások összeforrtak, addig a lelkében okozott hatalmas zavart csak az idő múlásával lehet gyógyítani. Mindenkitől félt. Egy-egy szóra már a kezét emelte feje felé, védeni próbálta magát. Még nem tudta, hogy itt nincs mitől. Ha elesett nem sírt. Ha megütötte magát, egy hangja sem volt. Hatalmas szemeiben láttam a mélységet, a szomorúságot, a félelmet, de a bízni akarást, a szeretetet is. 

Nem tudta milyen az, ölelni. Milyen érzés ha puszit kap. Azt hitte meg akarjuk harapni. Mindenre védekezéssel reagált. 

Teltek a hónapok, ő pedig bízni kezdett. Egy nap már nem kapta fel a kezét, hogy megvédje magát, mikor a nevén szólítottam. Már nem akart hátrálva elmenni tőlem. Ölelni akart. Puszit adni, és kapni. Simogatni. Vad mozdulataival először csak ütögette a karom, majd mosolygással jelezte, hogy ő most bizony szeret. Mindent megtanítottunk neki. Hogyan kell simogatni, ölelni, hogyan kell szeretni. Ő pedig azóta mindenkit szeret a családban. A kezdeti bizonytalan lépések, közeledések ma már biztonságossá váltak számára. Ma már elképzelhetetlen, hogy ne üljön az ölembe ha együtt vagyunk, ne öleljen szorosan magához, ne adjon puszit mikor boldog. 

Manóval való kapcsolatom már régóta nagyon szorossá vált, hiszen már egy éve, hogy velünk van. Bogyó  nagyobb volt, mikor a családunkba került, és alig telt el pár hónap mióta itt van. Azok az emberek, akikben bízott, akik az életet jelentették számára, bántották. Mikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk, elárulták. Ő most mégis képes arra, hogy bízzon, szeressen, adjon. Minden gyermek megérdemelné, hogy lehetősége legyen megtudni, megtapasztalni mit is jelent szeretni, szeretve lenni. Én pedig tudom, hogy nagyon sokan vagyunk, akik képesek erre, és tudnak szeretve nevelni! 

 Ha érdekel a nevelőszülői hivatás keresd a www.gyermekvedok.hu  oldalát! 

Köszönjük, hogy Velünk vagytok!

Pussz Nektek

NevelőAnyu