2018. sze 20.

Egy tárgyalás kálváriája - a nevelőszülő szerepe a gyámhatóságon

írta: NevelőAnyu
Egy tárgyalás kálváriája - a nevelőszülő szerepe a gyámhatóságon

"Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz."

/Márai Sándor/

 

Levelet kaptam. Egy meghívót, nem idézést. Megkértek, hogy jelenjek meg egy tárgyaláson, ahol nevelőszülőként számoljak be a hozzám került gyermek állapotáról, mondjam el az észrevételeimet, tapasztalataimat. 

Mint utóbb megtudtam, ezt nem sok nevelőszülő vállalja. Mindegy lett volna, hogy tudom előre, milyen nehéz  lesz, akkor is vállaltam volna. Hogy miért? Mert nekem  a gyerek az első. Ha nincs esélye haza kerülni, ha olyan körülmények közül jött, olyan bánásmódot kapott ami nem emberhez méltó, akkor az ő érdeke az, hogy minél előbb örökbefogadhatónak nyilváníthassák. Hiszen vannak olyan gyermektelen párok, akik arra várnak, hogy befogadhassák ezt a csöpp kis embert. Neki pedig egy állandó, biztonságos, nyugodt légkörre van szüksége, ahol szeretetben nőhet fel. Egy gyermek sem érdemli azt a sorsot, hogy a rendszer rabjává váljon évekre, csak azért, mert senki nem vállalja érte a felelősséget, senki nem vállalja fel azt, amit a saját szemével lát. "Csak" azért, mert félnek. 

Azt tudtam, hogy kockára teszem a biztonságomat. De elmentem a tárgyalásra. Nem féltem, magabiztos voltam, de azért aggódva léptem át az épület küszöbét. Nem tudtam mire számíthatok. Eddig minden nevelt gyermekem szülőjével jó volt a kapcsolatom, az is maradt, annak ellenére, hogy voltak és vannak konfliktusos helyzetek. Én megértem őket, hiszen a gyermekükről van szó, és küzdenek értük bármi áron. Viszonylag hamar sikerült azonban megértetnem velük azt, hogy én nem ellenük, hanem velük küzdök. Hiszen nekem is a célom, hogy a gyermek a végleges otthonába kerülhessen. Mindegy, hogy esetleg ez nekem mennyire fáj majd. Azt az én dolgom feldolgozni, elfogadni. Nekem feladatom az, hogy segítsem a családjukkal való jó kapcsolat fenntartását. Viszont, az is a feladatom, hogy kiálljak azok mellett a gyermekek mellett, akiknek tudjuk, hogy a családja alkalmatlan a szülői feladatainak ellátására. 

Sajnos a szakembereknek van oka félni. Nem is olyan rég olvashattuk  és hallhattuk a média minden felületén, hogy megöltek egy szociális munkást. Az ügyfelei. Azok, akikért ő dolgozott, azok, akiknek segíteni akart. Én akkor nem azért mentem a tárgyalásra, hogy a szülőknek segítsek. Hanem azért, hogy a gyermeküknek. Okom volt arra, hogy tartsak attól mi történhet. Felkészítettek rá, hogy lesznek indulatok, komoly és agresszív a hozzáállás a szülők részéről. Már 9 gyermekük van a rendszerben. Ebből több már örökbe lett adva, többen lakásotthonokban élnek. Sok éve küzd a gyámhatóság a gyermekeikért, ők mégis úgy gondolják az ő életvitelük és nevelésük tökéletesen alkalmas arra, hogy visszakapják gyermeküket. Azt a gyermeket, akit egyébként azért emeltek ki a családból, mert bántalmazták. Nem egyszer, sokszor. Brutális módokon. Azt a gyermeket, akin komoly külsérelmi nyomok voltak láthatóak mikor hozzám került. De ők ezt tagadják. Hiába a rengeteg lakossági bejelentés ellenük, hiába a védőnői, orvosi és egyéb jelzések arról, hogy komoly veszélynek van kitéve ez a gyermek, hiába az, hogy ő már a 9. áldozata ennek a családnak. Akkor is küzdeni kell azért, hogy a jogai érvényesülhessenek. Mert a szülei nem mondanak le róla. Ők akarják nevelni. 

Mit tehet a gyámügy? Komoly érveket, bizonyítékokat, tanúkat sorakoztat fel. Igyekszik mindent alátámasztani, hogy a bírósági tárgyaláson a szülői felügyeleti jog megvonásra kerülhessen. Ha ez megtörténik, akkor zöld az út az örökbeadás felé. Addig ez a gyermek két út között él. Bizonytalanságban. Bár hiszem, hogy a legtöbb nevelőszülőnél minden kisgyermeknek jó élete van, mi mégis csak egy átmenet vagyunk az ő életükben. Átmenet a bizonytalanságból a biztonságba. 

Megtehetem, hogy nem tanúskodom. De akkor megadom a lehetőségét annak, hogy az a gyermek évekig a bürökratikus rendszer rabja marad, majd miután sok sok küzdelem és eljárás után végül örökbeadható lesz, ott fog állni 5-6 évesen, új szülőkre várva. Évekig nálam nevelkedne, majd tőlem is elszakítanák, hiszen ez a rendje, ezért vagyunk mi nevelőszülők. Miért érdeke az, hogy évekig várjon egy szerető biztos családra, ha megkaphatja azt rövidebb időn belül is? Ha még lesz esélye arra, hogy mély és erős köteléket alakítson ki az új családjával? Hiszen egy biztos. Ugyanúgy ahogy a 8 testvére sem, így neki sem nyitott az út hazafelé. Azt az utat a szülők elvágták a viselkedésükkel, bánásmódjukkal. 

 

Beléptem a terembe. A gyermekjogi képviselő, a gyámügyi ügyintéző, a családsegítő, az esetmenedzser már bent ültek a tárgyaló asztalnál, mosolyogva fogtak velem kezet. Mutatták, hogy foglaljak helyet, nem sokára kezdünk. Még várjuk a szülőket, és a Tegyesz résztvevőit. A Tegyesz munkatársai hamarosan meg is érkeztek, velük jó viszonyt ápolok, így szinte barátokként üdvözöltük egymást. Éva, az igazgató mutatta, hogy üljek legbelülre, ők ülnek az ajtó felől, ha jönne a család én védve legyek. Erre nem is gondoltam addig. Nem jutott eszembe, hogy fizikai védelemre lesz szükségem.

Már messziről hallani lehetett, ahogy megérkeztek a szülők. Hangos robajjal közlekedtek a folyosón, már ott kiabálva, hőbörögve. Mikor beléptek, azonnal mindenkit végig mértek, rajtam meg is akadt az anyuka szeme. Én pedig szembe néztem vele. Szemei forogtak a dühtől, ápolatlan külsejével, koszos ruházatával azt a benyomást keltette, mint amire számítottam. Szavai fröcsögtek a káromkodásoktól, nem is értettem minden szavát. Csak az utolsó mondatai ragadtak meg a fejemben. "Maga azért vitte el a gyerekemet mert milliókat keres vele! Maga csak azért akarta hogy pénzzé tegye! Büdös k---a!"

Síri csend lett. Éva fordult oda anyukához, és annyit mondott neki, hogy azt azért tisztázzuk, hogy nem a nevelőszülő veszi el a gyermeket senkitől. Nem láttuk értelmét a magyarázkodásnak ezen felül, hiszen látszott, hogy ő már eldöntötte mit gondol, mit fog mondani, így a kialakult kép ami benne valótlanul él, nem megmásítható. Őt nem fogja érdekelni, hogy egy nevelőszülő keresete még a szakmai minimálbért sem éri el. Őt nem érdekli az, hogy a nevelőszülőnek semmilyen joga és  hatásköre nincs abban, hogy a gyermekeket kiemelik-e a családból vagy sem. Őt az sem érdekli, hogy a nevelőszülő pontosan az ő gyermekének segít, próbálja csillapítani, gyógyítani az őt ért károkat, igyekszik neki olyan szeretetteljes és biztos otthont nyújtani, ahol a gyermeke regenerálódhat. 

A gyámügyi ügyintéző megnyitotta a tárgyalást. Ismertette a tényeket, amiket már mindannyian tudtunk. Mégis kimondhatatlanul szörnyű volt újra végig hallgatni azt. Minden mondatnál elkezdődött a mocskolódás, a kiabálás, a fenyegetőzés. Természetesen a szülők szerint mindenki hazudik. Az orvos, a védőnő, a családsegítő, a szomszédok, a család barátai és én is. Én legfőképpen. Én voltam a főellenség. Hiszen nálam van a gyermekük.

A hosszú asztal két végén ültünk,közöttünk a szakemberek. Mindenkit meghallgattak, mindenki elmondta amit tudott, amit tapasztalt, vagy amit ki mert mondani. Mielőtt megérkeztek volna a szülők, egy-két szakember több mindent mesélt el, mint amit itt, a szülők előtt a tárgyaláson el mert mondani. Megértem őket. Őket megtalálják. Én védve vagyok, hiszen az én címemet, telefonszámomat a szülők nem ismerik. Őket viszont felkereshetik bármikor. És senki nem lesz mellettük ha éppen baj van. Ahogy az elhunyt szociális munkás mellett sem volt. 

Nagyon nehéz helyzet ez. Hiszen több minden forog kockán. Laikusként az ember nem gondol bele, hogy egy családsegítő, egy védőnő, egy gyámügyes minek teszi ki magát, ha szembefordul a szülőkkel. Nem lehet tudni, hogy ha bár segíteni akar is, milyen reakcióra számíthat majd tőlük. Vagy együttműködőek lesznek, vagy nem. Vannak akik együttműködnek a hatóságokkal, eredményesen. De vannak, akik csak a rendszert okolják (nyilván rengeteg a támadási felület, hibák is vannak), de magukban nem találnak kivetnivalót. És támadnak. Szavakkal, fenyegetésekkel, legrosszabb esetben tettlegességgel.

A tárgyalás 3 órán át tartott. Végig hallgattam, hogy milyen "mocsok" vagyok, mennyi pénzt keresek a gyerekével, hogy ki fizetett le engem azért, hogy hazudjak, hogy őt és a családját az állam üldözi, ő ennek az áldozata. Elmondta, sőt kérte, hogy jegyzőkönyvben legyen, hogy ő jó szülőnek tartja magát. Mikor a gyámügyi ügyintéző megkérdezte tőle, hogy akkor miért bujkálnak a rendszer elől, miért élnek a gyermekeik több mint 10 éve a rendszerben, csak annyit mondtak, hogy nem az ő hibájuk. Mindenki másé. 

Az, hogy a gyermekük miért nem ismeri a vizet, vagy miért fél minden embertől, miért emeli fel a kezét ha hozzá akarunk érni, miért kiabál és csapkodja magát éjjelente, miért nem sír ha komolyabban elesik, miért süti le a szemét és kerüli a szemkontaktust minden felnőttel, miért nem ismeri az ételeket, miért volt tele sebekkel, ütés nyomokkal, harapás nyomokkal, miért hiszi azt, hogy meg akarjuk harapni ha puszit adunk, rejtély marad. Szerintük. 

A szülők végig kiabáltak. Csapkodták az asztalt, néha belerúgtak egy-egy árválkodó székbe. Leheletük alkoholtól bűzlött. De végig azt mondták, ők jó szülők. Elhangzott a mondat: "Én egy ki...ott jó szülő vagyok a k...a büdös g...i f...ó életbe! Értsék már meg!"

Hát nem értettük.

Minden elhangzott vád után hozzám fordultak, függetlenül attól, hogy nem az én számból hagzottak el  a szavak. Minden egyes tényállítás után, oda kiabáltak, hogy úgyis megtalálnak. Nem kérdezték hogy van a gyermekük. Nem érdekelte őket, hogy érzi magát. 

Nagy nehézségek árán végül eljutottunk addig, hogy a felolvasott és megismert jegyzőkönyvet aláírjuk. Mindenki adta körbe a papírokat. A végén megköszönték a részvételt, majd elindultunk kifelé.

Éva és Mariann intettek, hogy mögöttük menjek, ők előre terelik a szülőket, minél távolabb tartva őket tőlem. Nem csitultak az indulatok. Morgások, suttogások, felkiáltások között indultunk el a folyosón a kijárat felé. Nem hagytak magamra. Amíg a szülők el nem hagyták a helyszínt, ott álltak mellettem. Biztonságban éreztem magam. Egy kérdés maradt már csak. Hogy jutok el az autómig anélkül, hogy bármi gond legyen, és hogy tudok úgy elmenni, hogy a felhergelt szülők ne követhessenek. Mert ez volt a tervük.

Végül megvártuk, míg ők hagyják el  a helyszínt, és bár autójukkal félreállva várták, hogy elinduljak, kicselezve őket, a másik irányból indultam haza.

Cikáztak a gondolataim. Újra és újra pörögtek bennem a mondatok, amik elhangzottak. De tudtam, hogy jó döntést hoztam. Ebben nem kételkedtem egy pillanatra sem. Szeretném, hogy a gyermekük esélyt kapjon egy jobb életre. 

Hazaérve mindenkit magamhoz öleltem. Hálás voltam azért, hogy vagyunk egymásnak. Hálás voltam azért, hogy nekem nem kell átélnem ezt a poklot nap mint nap, ellentétben az ott dolgozókkal. Minden elismerésem az övék! Minden tiszteletem azoké a szociális szférában dolgozóké, akik nap mint nap küzdenek és harcolnak ezekért a gyermekekért! Én büszke vagyok rájuk! Köszönjük a munkátokat!

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá

terápia anya gyereknevelés szorongás gyermekvédelem nevelés kineziológia stresszoldás önbizalom egyedül szabadon coaching lélekbúvár önállóság nevelőszülő life coach pszichopedagógia szeretve nevelni nevelőanyu neveltgyermek egyedülállóanya egyedülnevelni