2018. sze 16.

Mikor elfogynak a szavak - Babóca érkezése családunkba

írta: NevelőAnyu
Mikor elfogynak a szavak - Babóca érkezése családunkba

 

 

 

Van az a pont, amikor az ember már nem tud mit mondani az emberi gyarlóságok hallatán. Van az a pillanat, amikor egész egyszerűen képtelen vagy reagálni, szólni, csak folynak  a könnyeid, mert képtelen vagy felfogni azt a sok rosszat amit hallasz. 

Jött egy telefon. Babóca bajban van, családra lenne szüksége. Ahol eddig élt, ott nem maradhat, mert nagyon rosszul viselkedett és nem jött ki az ottani gyerekekkel. Anyukájától és apukájától már egy ideje el kellett jönnie, családon belül próbálták beilleszteni. De nem sikerült. Van ilyen. Ugyanúgy ahogy tőlünk sem várhatja el senki, hogy mindenkivel jóban legyünk és mindenkit szeressünk aki körülöttünk él és mozog, a gyerekektől sem lehet. Előfordul, hogy egy családnak olyan a szerkezete, vagy az elvárásai, vagy a felfogása, nevelési stílusa, hogy azzal egy nevelt gyermek élete nem összeegyeztethető. Nincs ezért felelős, egész egyszerűen van ilyen. Mi sem szeretünk mindenkit egyformán. Mindenkinek vannak emberek az életében akiket kevésbé kedvel, vagy akivel konfliktusa van. Képzeljük el milyen lenne, ha ezekkel az emberekkel még együtt is kellene élni nap mint nap. Nem menne. Ahogy néhány kisgyermeknek sem. Mert valami nem passzol tökéletesen, és felborul az az összhang, ami addig azt a családot jellemezte. Nem lehetünk képmutatóak és nem mondhatjuk azt, hogy mi bárkit bármilyen feltétellel el tudunk fogadni. Mert ez nem igaz. Babócának nem sikerült beilleszkednie, ezért új családot kerestek neki. Ami nem könnyű. Ha egy nevelt gyermek már visszakerül a rendszerbe bármilyen ok miatt, nem könnyű nevelőcsaládot találni neki. Hiszen rákerül a "PROBLÉMÁS" bélyeg. Ami valljuk be részben nyilván jogos. Mert arra, hogy dührohamai vannak, vagy a székletét végig keni a falon, vagy állandó felügyeletet igényel, nem lehet azt mondani, hogy egyszerű eset. De nem lehetetlen. Én legalábbis ezt vallom.

A TEGYESZ lehetőséget adott nekünk arra ismét, hogy találkozzunk Babócával mielőtt eldöntjük és hazahozzuk. Részemről ismét nem volt kérdés, de szerettem volna, ha a leendő "testvérek" találkoznak egymással. Mégis csak az ő életük része is lesz. Ezért ismét átléptük a rég ismert Befogadó Otthon kapuját. Már ismerősen mozogtunk ott, a nevelők már ismerősként köszöntöttek minket, egy-két kamasz is már régi ismerősként köszöntött engem és a többieket is. 

Babócáról sok mindent megtudtam mielőtt találkoztunk volna. Nem jó dolgokat. Sőt. Szörnyű dolgokat. Amikről nem ő tehet, de mégis ő az aki szenved miatta. Az ő élete siklott félre miatta.

 Babócát molesztálták. Most 5 éves. Nem egy ember molesztálta, többen. Hogy pontosan mit tettek vele, nem tudni. De fél. Sérült. A ház ahol lakott, szinte lakhatatlan volt. Embertelen körülmények uralkodtak ott. Nem bírtam végig olvasni a papírjait , amiben részletesen le volt írva, minek volt kitéve ez a kicsilány. Majd mikor  a gyámhatóság döntött, Babócát kiemelték a családból, akkor egy családtag fogadta be őt. A nyugodt, biztonságos családi légkör azonban nem tartott sokáig. A család elmondása szerint Babóca kezelhetetlen, tönkretette az életüket. Hisztizik, kiabál, ami pedig  a legfőbb problémát jelentette, hogy verekszik. Bár egy ennyi idős gyermekben nincs hatalmas erő, mégis óriási károkat tudnak okozni. Ezt sajnos Bebével személyesen is megtapasztaltam. Nem ítélkezem a család felett. Megpróbálták. El tudom képzelni, hogy van az a pont, ahol mérlegelniük kellett, merre tovább.

Döntöttek. Babócának vissza kellett mennie az Otthonba. Miután bekerült, már másnap meglátogattuk. L, Zé és Lili jöttek velem. A nagyok. Akik már olyan éretten és felnőttesen kezelik az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket, hogy a lelkem dagad a büszkeségtől. Jó emberek válnak belőlük. Érzékeny, empatikus, együttérző emberek. Akik tudják milyen kiszolgáltatottnak lenni, éppen ezért próbálnak ők is segíteni azokon, akiknek arra van éppen szüksége. 

L már azelőtt azt mondta, hogy vigyük haza Babócát, mielőtt találkoztak volna. A többiek pedig nagyon izgatottan várták az első közös perceket. 

Babóca a folyosón állt, a sok kamasz között azonnal észrevettük a bájos kis arcát, lényét. A sok nagy gyermek között annyira aprónak tűnt. De nem törékenynek. Azonnal beszédbe elegyedett velünk. Bemutatkozott, majd játszani hívott minket. Mindenről volt egy szava, mondata. Eltelt egy kis idő, mire hozzám fordult és azt kérdezte: 

" Szerinted én csinos vagyok?" - mosolyogva mutatta a kis szoknyáját, kezével a hajába túrva. 

Mondtam neki, hogy szerintem gyönyörű. 

Nem mondhattunk neki semmit arról, hogy szeretnénk ha nálunk élne majd, így egy rövid közös játék és beszélgetés után elköszöntünk. Megkérdeztem tőle, hogy adhatok-e neki egy puszit. Ennek annyira megörült, hogy az ölembe huppant, szorosan átölelt és hozzám bújt. Meghatódtam. Nem is ismer ez a kis ember. Mégis megérzi a szeretet erejét. 

A találkozás után természetesen egyértelmű volt a válasz mindenki részéről. Szeretnénk, ha Babóca velünk élne. Tudjuk, hogy nem lesz egyszerű, tudjuk, hogy nagy a sérülés, sok lesz a probléma. De megpróbálnánk segíteni. L ragyogó szemekkel számolta a napokat, amikor mehetünk Babóért. Zé és Lili pedig a bevásárlásban segítettek. Babónak ugyanis nem sok ruhája, holmija volt, amit kapott magával azt pedig nem is tudta volna viselni, mert 3 számmal kisebbek voltak nála. A nevelőszülőknek ez mindig komoly kihívást jelent. Megvenni mindent amire szüksége lehet egy érkező gyermeknek. Ruhát, cipőt , tisztálkodó szereket, ágyneműt, játékokat. Tényleg mindent. 

Pár nap telt el a találkozás óta, és utazhattunk is Babócáért, hogy elfoglalhassa új helyét a családunkban. Az út alatt végig beszélt. Kérdezett és kérdezett. 

"Van ágyam? Lesznek játékaim? Lesz takaróm? Van fürdőkád? Ugye nem hagysz egyedül? Vigyázol majd rám? Szeretni fogsz? Akkor most én is a gyereked leszek?"

Mi pedig mindenre türelmesen válaszoltunk. Igen, mindened meglesz. Családod, ágyad, játékaid, testvéreid. Szeretünk, nem megyünk sehová. Soha nem hagyunk magadra. Mi leszünk azok , akik mindig ott lesznek Neked ha szükséged lesz ránk. Akikkel mindent megbeszélhetsz, azt is ha baj van. Mi leszünk azok, akik meghallgatják a bánatodat, és segítenek abban, hogy minél jobban érezd magad a világban. Mi leszünk azok, akik kiállnak érted akkor is ha rosszat teszel, mert majd megmutatjuk mi a jó. Mert így lesz esélyed egy Sz.E.B.B. életre. Mi pedig azt szeretnénk. 

 

 

Mikor elfogynak a szavak

Az este csendje sokszor feloldja a kis lelkeket. Ilyenkor eszükbe jutnak azok is, amik esetleg a nagy játék közben nem annyira. Babóca első estéjén az ágya mellé kuporodtam. A hercegnős ágyneműben, királylányos pizsamában úgy festett mint egy teljesen átlagos 5 éves kislány. Majd megszólalt.

"Nem baj ha én is anyának hívlak?"- kérdezte. Én pedig ugyanazt válaszoltam, mint eddig minden nevelt gyermekemnek. Úgy hívsz, ahogy szeretnél. Ha szeretnél akkor a nevemen szólítasz, ha úgy érzed akkor pedig anyának. Rám nézett, a nyakamba kapaszkodott és azt mondta: " Én anyának akarlak hívni. Most már én is a gyereked vagyok. Most már két anyukám van. Az igazi anya, és te. És tudom, hogy szeretsz. Ugye most végre tényleg hazajöttem?"

Tényleg. Hazajöttél. 

Zé és Lili mesét olvastak Babócának, aki 2 perc alatt elaludt. Nem csoda, egy ilyen hosszú nap után. Egy ilyen hatalmas fordulat után. Reggel még nem tudta, hogy nálunk hajtja majd álomra a fejét. Nem tudta, hogy új családja lesz. 

Másnap reggel vidáman öltözött fel. Mosolyogva, viháncolva vette birtokba a játékokat, minden percben odaszaladva valamelyikőnkhöz egy nagy puszit adni. Ölelés, szeretet és sok puszi. Ez az, amit kapunk tőle. Mi pedig ugyanúgy adunk. Mert abból sosem fogyunk ki.

L és Zé este oda kucorogtak hozzám. Szorosan öleltek magukhoz. Sokszor van  ilyen, de ez most kicsit más volt. Mikor L puszit adott az arcomra, a fülembe súgta: "Anya mi vagyunk a legszerencsésebbek, hogy vagy nekünk. El sem tudom képzelni milyen lehet az, amikor valakinek nincs olyan anyukája mint amilyen te vagy nekünk. " 

Sokszor kapok gyönyörű szavakat a fiúktól. Olyanokat, amik a szívem mélyéig hatolnak és előcsalják a könnyeimet.  Ez is olyan pillanat volt. De tudtam, hogy pontosan azért értékelik azt ami van, mert látják, milyen az amikor nincs. 

"Légy hasonló az égen szálló madárhoz. Aki a törékeny gallyon megpiheve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében!" /Victor Hugo/

https://www.facebook.com/neveloanyu/

 

Pussz Nektek

NevelőAnyu 

 

Szólj hozzá