Történt velünk a minap, hogy egy rendezvényre mentünk. Ez nem is furcsa, hiszen elég sok helyre járunk, viszont a legtöbb helyen nem ismernek minket, engem. Ahol most voltunk, ott viszont több régi ismerős állított meg, akikkel váltottunk pár szót. Természetesen mindenkinek feltűnt, hogy gyarapodott a kis családunk, ezért akik nem tudták, megkérdezték, kik a velünk sétálgató, körülöttem futkározó, engem Anyának hívó gyerekek. Már rutinos válaszom van erre, hiszen azért sokan megállítanak ismeretlenek is, hogy minden gyermek hozzám tartozik-e , én szültem-e mindet, én nevelem-e mindet. 

A megbélyegzés

Mivel a gyerekek többsége már nagy, ezért nyilván tisztában vannak a helyzettel. Ők tudják, hogy ki a vér szerinti szülő, nagyszülő, függetlenül attól, hogy itt is mindenki "mama", "papa", én pedig anya. Tudják, hogy azért vannak itt nálunk, mert nem lehetnek a vér szerinti családjukkal. Tudják, hogy bár a genetika nem ide köti őket, a szívük már igen. 

Mások viszont ezt nem tudják, sokszor pedig nem is értik. Eleinte rutinosan válaszoltam a kérdésekre, türelmesen. Elmondtam, hogy a két saját fiam mellett, 3 nevelt gyermekem van. Most viszont ennél a válasznál Lili sírva fakadt. Meglepődtem, hiszen ez azért nem egy olyan dolog ami titok, hiszen kis városban élünk, elég egyértelmű, hogy nem én szültem őket, illetve ők is már nagyobb gyermekekként kerültek hozzánk.

Megkérdeztem mi a baj, miért pityeredett el. Azt mondta, hogy azért, mert ezt nem kell mindenkinek tudnia. Mi köze van bárkinek ahhoz, hogy mi "egy vérből valók vagyunk-e"? Mi közük ahhoz, hogy ki szült meg minket? Miért fontos ez,mikor látják, hogy mi egy család vagyunk?

Igaza van. Miért fontos? Kinek fontos? 

Neki nem az, nekem sem. Másoknak miért? 

Igaza van abban, hogy felháborodott a rá aggatott címkék miatt. Miért kell egyáltalán bármilyen címke?

Megkérdeztem tőle, hogy jobban érezné-e magát, ha ilyenkor csak annyit válaszolnék, hogy igen, mindenki az én gyermekem. Azt mondta igen, így legközelebb így is tettem. De akkor is pityergés lett a vége.

Egy kedves idős néni állított meg minket a boltban, megdícsérte a csapatot, hogy milyen jók, illedelmesek, türelmesek, udvariasak. Dagadt a mellem a büszkeségtől, és mikor a hölgy feltette a kérdést, hogy mindegyik gyermek az enyém-e , azt válaszoltam igen. A néni viszont tovább kérdezett. "Az egyik miért szőke, a másik miért barna? Jajj neked meg de sötét a szemed, a másiknak meg kék? Melyik hasonlít magára? A kislány biztosan nem magára ütött. Egy az apjuk? Mind más ugye? Jajj nem baj ám, azért ezek is felnőnek majd."

Lili elpityeredett ismét. Mert megint azt érezte, hogy elkezdődött a megbélyegzési ceremónia. Először nem tudta elmesélni mit érez ilyekor, de aztán sokat beszélgettünk. Én pedig sokat gondolkoztam ezen. Nagyon igaza van. 

Az emberek szeretnek skatulyázni, sémákba helyezni, kategorizálni, megbélyegezni. Minden ami az átlagtól eltér, az nem normális számukra, és azonnal kényszert éreznek arra, hogy valamilyen kategóriát mégis keressenek a jelenségre. Jelen esetben ránk. 

A megbélyegzés nem feltétlenül jelent azonnal negatív jelzőt is. De legtöbbször az ember mégis azokkal szembesül. Mert ilyenek vagyunk mi emberek. Ítélkezünk, véleményt alkotunk, rámutatunk és címkézünk. A címkék segítenek eligazodni minket ebben a sokszínű világban. Mert egyszerűbb. Ahogy a gyerekek, a felnőttek is igénylik a  határokat, a biztonságot, a biztos pontokat. Ezek a címkék egy-egy biztos pontot jelentenek abban, hogy milyen is lehet a másik ember. De az emberek nem feketék vagy fehérek, sőt még csak nem is szürkék. A színek sok sok árnyalata.

 Az emberek többsége nem tudja elfogadni a színeket, a színeset. 

Akkor mi most milyen család vagyunk?

Egyik nap L vetett fel egy fontos problémát, ami az iskolában merült fel. A család volt a téma. Van az "egészséges" családmodell, ami ugye áll egy anyából, apából és a gyerekekből. Ez a kiindulópont. A jelenlegi generációs problémákból fakadó szétszakadt, majd új családot alapító családmodellekre sok a példa. Mozaik, patchwork családok. De milyen is a miénk?

Nevelőcsalád? Az csak egy aspektusból lenne igaz. L és Zé szempontjából azonban nem feltétlenül. 

Címke nélkül maradtunk. Ami minket nem zavar. Minket nem zavar, ha nem tudnak elhelyezni minket az emberek a társadalom szótárában, mert mi elhelyeztük magunkat itthon szeretetben, nyugalomban. Nem számít, hogy mit mondanak ránk, mert mi jól vagyunk így ahogy vagyunk, köszönjük szépen. Nem számít, hogy sok helyen még nem megy az elfogadás, mert nálunk itthon működik.

Nem probléma, ha másoknak ez nem normális, mert nekünk viszont az. Nem pityergünk már a megjegyzéseken, mert mi tudjuk, hogy összetartozunk, teljesen mindegy, hogy milyen szál fog minket össze. Nekünk nem számít, hogy kinek milyen a haja, a szeme, a bőre vagy bármilye, mert mindenkit így szeretünk ahogy van.

Hogy ez mennyire igaz? Egyik nap a postára igyekeztünk mi hatan. A posta ajtajában egy úr a tolószékével küzdve próbált bejutni az intézménybe. Sokan voltak ott, senki sem segített. Egy kislány mellettünk odasúgta az anyukájának, hogy menjenek el onnan, mert a kislány fél a tolószékes bácsitól. 

Zé odarohant, kinyitotta az ajtót neki. Az úr nagyon megköszönte, mondta Zé-nek, hogy nagyon ügyes  fiú, és kedves, amiért segít. Mire az én fiam ránézett és azt mondta: "Nem csináltam semmit, kinyitottam az ajtót, ahogy kinyitom anyának is mindig mikor a babakocsit tolja, vagy a hölgyeknek , mert úgy illik. " 

Büszke voltam rá. Nem csak azért, mert kinyitotta az ajtót és tisztelettel bánt valakivel. Hanem azért, mert eszébe sem jutott címkézni. Neki meg sem fordult a fejében, hogy "csak azért" segít mert tolószékes volt az úr. Nem számított. Akkor is segített volna, ha nem az. 

Címke ide, bélyeg oda, nekünk nem fontos. Bízom benne, hogy eljutunk majd oda, hogy másoknak sem lesz az!

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu