2018. ápr 22.

Mindenki kereszttüzében - mert nevelőszülőnek lenni kihívás

írta: NevelőAnyu
Mindenki kereszttüzében - mert nevelőszülőnek lenni kihívás

Nevelőszülőként többen segítik a munkádat. Elsősorban a nevelőszülői tanácsadód, akivel napi kapcsolatban lehetsz, megoszthatod vele a mindennapi problémákat, ő pedig a tapasztalatai szerint tanácsot ad majd, merre tovább. A gyermekek szempontjából pedig ott van a gyám, aki minden esetben a TEGYESZ alkalmazottja, de bármelyik hálózatnál legyél is, együtt kell működnötök. Mindent a gyermekek érdekében.

Ez az együttműködés egy nagyon jó dolog, hiszen több szem többet lát, többféle tapasztalat cserélhet gazdát. A nevelőszülőség szépsége, de egyben nehézsége is, hogy nincsenek sémák. Nincsenek sablonok ami alapján dolgozol, ami segít abban, hogy mikor, miután mi következik. Tapasztalatok vannak. De még azok sem egyformák.

Ezernyi életút, sors, ami minden esetben más és más. 

Egy oktatóm mondta a tanfolyamunk során, hogy nem sikerült kitalálnia legalább 3 közös tulajdonságot, ami minden nevelőszülőt jellemez. Egyetlen egy van. Ez mindenkiben közös. Hogy más gyermekét neveljük.

Nincs olyan, hogy "na most, hogy már x éve nevelsz gyermekeket, profi lettél". Talán csak több tapasztalatot szerzett. Itt nincs olyan, hogy mindig mindent tudsz majd, mi a helyes. Nincs olyan, hogy azonnal tudni fogod mindenre  a megfelelő választ. Talán az évek során csak előbb találsz válaszokat. 

Így hibázhatsz is.

Én is hibáztam, mert a naivitásom, a "mindenkiben a jót akarom látni" szemléletem néha elvakít. Elvakít, mert mindig optimista próbálok lenni, mindig igyekszem arra törekedni, hogy az emberekből a jót hozzam ki. Mert talán ha én jót adok, akkor több a valószínűsége, hogy másokból is ezt váltom ki. 

Sok esetben így is van. De azért van még mit tanulnom. Még mindig, ennyi évnyi élet tapasztalattal a hátam mögött is meg tudok lepődni, és igen, tudok rossz döntéseket hozni. Rossz döntést hoztam. Jót akartam. Jót akartam azzal, hogy megosztom a gyermekek nálam töltött életét a vér szerinti családjukkal. Anyaként azt gondoltam, én belerokkannék ha nem tudnék a gyermekeim mindennapjairól. Ha nem látnám őket, legalább képeken. Ha nem tudnám jól vannak-e, boldogok-e. De nem tettem jót. Mert bár bele láthattak egy-egy pillanatukba, rossz következtetéseket vontak le. Kitettem magam a támadások kereszttüzébe. Átléptem egy határvonalat, amire figyelmeztettek, mégis tovább mentem. Bíztam. 

Ma egy kicsit mélyre zuhantam. Azt éreztem, hogy egyedül vagyok a terhekkel a vállamon. Azt éreztem, hogy kereszttűzben állok, és a kritikák tengere elfedi a lényem. 

Bár lassan, nagyon lassan, de javult a családi helyzet. Bebe kezdett megnyugodni. Az iskolában a tanárok felém fordultak, egy emberként zártak össze és fogtunk össze Bebéért. Sokat verekedett. Otthon is. Bántotta Zé-t, és Lilit is. Minden egyes nap. 

Egyértelműek az okok, mindenki tudja, hogy egy ilyen utat bejárt kisgyermek lelkében tátongó sebek mit válthatnak ki, akkor is, ha ő egyébként jó. 

Ki ne érzett volna olyat felnőttként, hogy mérgünkben odacsaptunk volna ahova nem lehet? Ki ne érezte volna, hogy szíve szerint bele kiabálná a másik arcába a fájdalmát?

Szerintem mindannyian. 

De mégis kudarcként élem meg. Kudarc, mert szeretem, nevelem, mégis a rossz irányt választja sokszor. Kudarc, mert én mindent próbálok megtenni. Vagy mégsem teszem ezt eléggé?

Kevesebb a verekedés, a dührohamok nagyon megritkultak. Érzem, látom, hogy javulunk, de mégis kételyekkel vagyok tele.

Kereszttűzben érzem magam, pedig nincs körülöttem ellenség. 

 

 

 

Nehéz ott nyugalmat teremteni, ahol zsonganak az indulatok. Ezekben a sérült gyermekekben cikáznak az érzelmek, a gondolatok, a düh, a harag, a sértettség, a kirekesztettség, a meg nem értettség....

Sok sok minden, amivel egy felnőtt sem bírna el. 

De nekik muszáj. Muszáj elfogadni, belenyugodni, feldolgozni. Muszáj beilleszkedni, viselkedni, úgy ahogy azt  a társadalom elvárja tőlük.

Ma én is ki akartam engedni magamból az érzéseket. A gyerekekkel közösen, feltettünk egy boxzsákot. És ütöttük. Amíg bírtuk. Először nevettünk, aztán kifáradtunk. És sírtunk. Együtt.

Lili sírt, mert nem tudja kezelni Bebe indulatait. Mert olyasmit érez amit nem tart helyesnek. Bebe sírt, mert belőle kijött aminek most ki kellett jönnie. Zokogott az ölemben. Kiadtuk magunkból azt a meg nem értést, hogy az élet miért is igazságtalan. Zé is és L is kiadták magukból a bennük zakatoló hullámvasutat. Én pedig hagytam. Hagytam, hogy kicsit kiüresedjen minden, lecsillapodjanak a lelkek. Elmúljanak az indulatok. 

Holnap újra erőre kapunk, és megyünk tovább a kitűzött cél felé. Lassan haladunk. De legalább elindultunk.

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu

 

 

 

 

 

Szólj hozzá