Megjelentek az első komolyabb problémák, összetűzések, ami nagy dilemmára késztetett az elmúlt napokban. Természetesen sok mindenre fel voltam készülve, erre is, de azért nem egyszerű a helyzet.

Adott 4 gyerek. 11, 9, 8 és 7 évesek. Két-két tesó, két különböző szocializáltság, két teljesen különböző szokás rendszer, életút, és minden. Mindenben különböztek egészen idáig.

L és Zé elég jól fel lettek készítve az új jövevényekre, sok sok mindent átbeszéltünk milyen problémák merülhetnek majd fel, miben lesz más az életünk. Azt gondolom, hogy nagyon jól kezelik is a jelenlegi helyzetet, mindenben partnerek. Én úgy neveltem fel őket, hogy a tesó az a biztos pont, akire mindig minden helyzetben számíthatnak. Tartsanak ki egymás mellett mindig, álljanak ki egymásért, védjék egymást, fogjanak össze. Sok esetben ez az én káromra történt, mivel nem engedtem az árulkodást, így elestem információktól, viszont elértem azt, hogy valóban olyan kötődés alakult ki kettejük között, amit nehéz megingatni. Veszekedések persze vannak, de verekedni pl. sosem verekedtek, annak ellenére, hogy fiúk. (Nekem lány tesóm van, mégis gyerekkorunkban többször hajba kaptunk, ami tettlegességig is fajult bizony...Egy ilyen alkalommal engem a mentő vitt  kórházba, miután egy vita közben rám csapódott az üveg ajtó. Erről egy elég nagy heg tanúskodik a lábamon. Így utólag nem irigylem a szüleimet, elég heves vérmérséklettel áldott meg a sors. :) ) 

Nálunk mindig is szabály volt az, hogy sosem csúfolódunk a másikon. Ha valakinek gondja volt/van, akkor szól és megbeszéljük, segítünk. Erre nagyon jók a "szőnyeges kupaktanácsok". A nappalinkban van egy nagyobb szőnyeg, puha, hempergős. Ha valakit valami bánt, akkor szól, hogy üljünk le oda és beszéljük meg. Sokszor elfekszünk és ölelgetjük egymást közben, de van, hogy körbe ülünk és mindenki figyel a másikra. Legutóbb L egyik osztálytársáról szólt a tanácskozás, aki már évek óta piszkálja. Szerencsére L elég jól kezeli, legtöbb esetben nem vesz róla tudomást, viszont mostanában már eldurvult a dolog és nagyon nem hagyja békén Ádám, előfordult, hogy tettlegesség is lett belőle. L elmesélte a suliban történteket,  Zé is, és én is próbáltunk neki olyan ötleteket adni, amivel kivédheti ezeket. (Mellette persze azért szóltam az osztályfőnöknek is, de mint kiderült már tudott róla és Ádám megkapta érte az osztályfőnökit.) 

Szóval nálunk az összetartás nagyon fontos a családban.

Lili és Bebe viszont nem így nőttek fel, nem ismerik a család valódi fogalmát és annak lényegét. Sokszor csak saját magukra hagyatkozhattak, a saját vagy a közvetlen környezetük törvényei szerint cselekedtek, amire éppen szükség volt ahhoz, hogy "túléljék" az adott helyzeteket. Volt, hogy napokra egyedül maradtak, élelem és bármilyen felnőtt felügyelete nélkül. Senki nem mondta meg nekik, hogy ha pl. találnak egy csokit akkor azon osztozni kell, vagy nem látták azt, hogy egy-egy vitás helyzetet hogyan is lehet szépen megoldani. Farkas törvények uralkodtak mindenhol ahol voltak. Lili sokat mesél ezekről az időkről szerencsére, így könnyebb megértenem a miérteket, és könnyebben tudok segíteni is abban, hogyan is mutassam meg a helyes irányt. 

Persze ez nem könnyű. Képzeld el azt a helyzetet, mikor pl. a saját gyermekedet bántja valamelyik nevelt gyermek, és bár érted, hogy miért teszi azt amit, mégis csak bántotta és lépni kell. Amellett, hogy vigasztalod a sajátod, muszáj elmagyarázni nekik, hogy mit miért és hogyan kellene. Mi az amit szabad és mi az amit nem.

Egy kedves nevelőszülő társam mesélte el, hogy 4 éves volt a kislánya, mikor a 3 éves nevelt gyermeke az óvoda előtt szándékosan rácsapta a kislánya kezére az autó ajtóját. A kislány nagyon sírt, Klaudia is nagyon megijedt, nem tudta eltört-e a keze stb. Közben pedig a nevelt gyermeket arrébb tolta, és kiabált, hogy hogy tehette ezt. A kisgyerek csak mosolygott. Klaudiát másnap feljelentette egy óvodai dolgozó, hogy bántalmazza a nevelt gyermekét. Mivel, csak annyit látott, hogy Klaudia sírva kiabál vele........ Nagyon nem egyszerű egy nevelőszülő élete. Mindenki árgus szemmel figyeli hogyan bánunk a gyerekekkel, azonnali ítélkezés folyik bármi történjen is, anélkül, hogy tudnák mi van emögött. 

Lili és Bebe sokat veszekednek. Állandó a féltékenység köztük. Nem csak rám, hanem a fiúkra is. Ki kivel játszik és mennyit, kinek milyen színű játék kell és miért, ki kapott többet vagy kevesebbet a vacsoránál stb..... Még nem értik azt, hogy itt nincs pozíció amiért küzdeni kellene. Nagyon büszke vagyok a fiúkra, mert minden egyes ilyen helyzetben ugyanúgy leülnek velük, és nyugodt hangon elmagyarázzák nekik, hogy nálunk ilyen nincs. Anya mindenkit szeret, és mindenki mindenkivel szeret játszani, mikor kinek mihez van kedve. Nincs verseny, nincs olyan, hogy valamiből nincs elég. Mindig van. Vacsorából is, játékból is és szeretetből is. 

De még nem értik. Lili ma nem szólt hozzám egy órán át azért, mert Bebe megölelt én pedig adtam neki egy puszit. Mert miért adtam neki. Vagy neki akkor miért nem. Folyamatosan szeretgetem őket, igénylik is, és önkéntelenül is jön belőlem, mégsem tudok eleget, vagy egyformán adni minden esetben. 

Az új irányok 

Mi a megoldás? Nincs más módszer mint az ismétlés. Folyamatos megerősítés. Állandó visszajelzések. Ma Bebe életében először beismerte, hogy bántotta Lilit.  Eddig (Lili és a nevelők elmondása alapján is) sírva fakadt bármilyen számonkérés során, tagadta az őt ért vádakat még akkor is, ha pl. egy nevelő saját szemével látta a történteket. Elmagyaráztam neki, hogy akkor sem ütünk meg senkit ha megbántva érezzük magunkat, mert szavakkal is ki lehet fejezni azt amit az ütéssel szeretne, de meg is dicsértem azért, amiért őszinte volt.

Nehéz ilyenkor. Nekem legalábbis az. Mert egyrészt meghasad a szívem, hogy egy kisgyerek hogy juthat el odáig 7 évesen, hogy azt mondja a testvérének, hogy elvágja a torkát és a szívét, másrészt viszont muszáj ezeknek még az elején véget vetni. 

 Azt látom, hogy most még nagyon két szélsőség között mozognak. Egyrészt ott van bennük az az igazi kisgyermek, aki esténként szopizza az ujját hiába nagy már, aki minden pillanatban ölelésre, puszira, szeretetre vágyik, de ott van a másik véglet is, mikor bármit megtennének azért, hogy ezt elérjék.

Türelmes vagyok és hiszek abban, hogy egyszer majd megértik, itt nincs miért küzdeni. Küzdelem nélkül is megkapják amit szeretnének, mert én mindent megteszek ezért. 

 Lili nagyon édes, szeretgetni való kislány, de sajnos sok mindent látott az otthonban a nagyobb lányoktól, fiúktól. Egyik nap nagyon meglepett. Bementünk vásárolni egy üzletbe, ahol meglátott egy ruhát, nagyon megtetszett neki. Mondta, hogy ő ezt AKARJA. Mondtam neki, hogy egyrészt ezt úgy kell mondani, hogy SZERETNÉ, másrészt nagyon nagyon sok ruhát kapott az elmúlt hónapban, és szinte ugyanilyen van neki a szekrényben, ezért most ezt nem vesszük meg. 

Lili megpördült, de miközben fordult rám mosolygott, a következő pillanatban pedig elkezdett sírni. Az eladó hölgy azonnal kérdezte tőle mi a gond, mire Lili sírva közölte vele, hogy "a nevelőanyukám nem vesz nekem semmit! Nincs semmi ruhám otthon, csak magának vásárol! " 

Lefagytam. Szúrós pillantások követték a jelenetet, az eladók, a többi vásárló azonnal elítélt, én lettem a "gonosz mostoha". 

Lilinek 2 szekrénye van tele ruhákkal, újakkal. Pár napja pedig L szerelme hozott neki rengeteg ruhát és játékot is, amiért nagyon nagyon hálásak voltunk. 

Hirtelen fogalmam sem volt mit tegyek, de úgy döntöttem nem hagyom, hogy ő irányítson. Odamentem, lehajoltam hozzá. Akkor már rájött mekkora butaságot csinált, mert zokogva borult a nyakamba és suttogta, hogy ne haragudj. Kézen fogtam, és mondtam neki, hogy "gyere, menjünk, ezt kint megbeszéljük". Nem érdekelt, hogy mit gondoltak ott rólam, nem álltam le magyarázkodni mert nincs miért. Viszont Lilivel muszáj volt ezt komolyabban megbeszélni. 

Nagyon megbánta, elmondta, hogy volt olyan lakótársa az otthonban (14 éves, Valéria), aki így érte el azt az anyukájánál, hogy megvegyen neki dolgokat. Sőt. A barátja is megvesz neki mindent, mert fél, hogy jelenetet rendez ha mennek valahová......

Ettől függetlenül tudom azt, hogy Lili is és Bebe is nagyon jó lelkű gyerekek. Nem az ő hibájuk az, hogy nem a helyes útra léptek rá. Aznap Lili is és Bebe is velem aludtak. Bújtak mind a ketten. Lili egész éjjel fogta a kezem, mintha attól félne, ha elenged már nem leszek ott.

De én ott leszek kicsi lány, akárhány küzdelmünk is lesz még. Mert eldöntöttem, mert fontos nekem, nekünk.

Mert bízom abban, hogy lesz egy SZEBB jövő.

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu