Itt az év zárás. Eljött a várva várt pillanat, végre le lehet dobni a nehéz iskola táskákat, el lehet felejteni egy időre a házi feladatokat, a mindennapos készenlétet, számonkéréseket, a stresszt. De még egy utolsó megmérettetés hátra van. A bizonyítvány osztás.

A modern világ technológiája - E-napló 

A mai világban, ahol a szülő sokszor előbb tudja a dolgozat eredményeit az internetes napló által, már sok meglepetés nem érhet minket. Mire a gyerkőc hazaér az iskolából már tudjuk, hogy aznap éppen hányasra sikerült a történelem dolgozat, vagy a matek felmérő. Azt is látjuk, hogy a hanyagsága miatt nem volt felszerelése, vagy volt csak éppen a táskában nem sikerült megtalálni. Sőt azt is tudjuk, ha elfelejtett házi feladatot írni, hiszen a tanárok többsége szorgalmasan írja a feljegyzéseket az e-naplóba, ami most már okostelefonokról is elérhető. A gyereknek esélye sincs hazajönni és elmondani ha baj van, mi már addigra százszor átrágtuk magunkat rajta, miért is lett egy felelet éppen kettes. Mert ha jobban odafigyeltünk volna rá, vagy többet nyaggattuk volna, a lusta kölke....

Én úgy nőttem fel, hogy felelősségem volt azáltal, hogy mit mondok otthon a szüleimnek egy-egy becsúszott rossz jegyért. Elmondhattam, hogy nem tanultam eleget, vagy éppen szidhattam a tanárt, mert olyat kérdezett amit szerintem nem tanultunk. Felelősségem volt, mert anyukám és apukám tőlem értesült a tanulmányaimról, tőlem tudták meg ha segítségre szorulok, vagy azt is ha minden rendben volt. 

Jó dolog a modern technika, szeretem, hogy minden átlátható. De ez ugyanolyan jó a gyerek szempontjából is? 

Persze, sok eltévedt nebulót ment meg az e-napló, hiszen anya/apa előbb  tudja, hogy volt-e aznap iskolában a gyerek, minthogy lebukjon egy hamis igazolással (persze mi régen sosem csináltunk ilyet) . Esély van rá, hogy a szülők észbe kapjanak és megrendszabályozzák a megtévedt diákot, vagy rossz jegyek esetén segítsék őt a fejlődésben. Mint mindennek, ennek is megvannak a szépségei, előnyei, de a hátrányai is.

Saját példánknál maradva, nálunk a gyerekek alapból úgy veszik, hogy én már mindent tudok. Ezért itthon  nem kell mondani semmit. Ezáltal lemaradok olyan fontos információkról, hogy egy hét múlva kirándulás lesz, vagy ki kellene fizetni a mozit ahová másnap mennek, vagy egy osztályfényképezésről. Szóval minden másról ami nem a jegyekről szól. Annyira hozzászoktak, hogy "anya mindent lát" a neten, hogy nem érzik a felelősségét annak, hogy ilyen információkat megosszanak velem. 

Teljes kontroll alatt áll a gyerek, de aztán meg mégsem. Mert látjuk a jegyeit, az átlagát, nézegethetünk statisztikákat, mulasztás arányt, házi feladat hiányokat, de minden mást, ami egyébként a gyereket éri az iskolában azt nem. Nem látjuk, hogy egyébként a szünetben éppen bántották, vagy hozzávágtak egy jégtömböt, vagy azt sem, hogy a folyamatos szekálások közepette csak gubbaszt a szünetekben. Mert ezt nem tartják fontosnak felírni. Kövezzenek meg tanárok, szülők, én jobban szeretném tudni azt, hogy a gyereknek jó napja volt -e aznap. Persze iskola és iskola között is hatalmas a különbség. Míg az egyikben az elitista irány a mérvadó, fontos, hogy a gyerek versenyeken részt vesz-e , viszi-e az iskola jó hírét (de mellette nem zavar senkit ha teljesen magába fordul) , addig a másikban a tanító néni boldog mosollyal fogad, hogy nézzem meg mennyire jó lelkű az én csemetém, csiga kórházat épített az udvaron és menti a beteg, törtött házú kiscsigákat, le is fotózta. Én pedig ettől vagyok boldog. Nyilván fontosak a jó jegyek, illetve nem is a jegyek, inkább a tudás ami mögötte van. Tudja-e? Érti-e? 

A bizonyítvány

Szóval az a bizonyos bizonyítvány. De mit is bizonyít?

Azt mindenképp, hogy a gyerek be tudott illeszkedni egy szigorú, rugalmatlan intézményrendszerbe, már persze ha kitűnő. Azt is bizonyítja, hogy tud olvasni, sőt meg is jegyzi amit olvas. Legjobb esetben (ha matekból is ötös), akkor még agya is lehet, mert tud gondolkodni. Vagy legalábbis nagyon jól megtanulta a tananyagot.

Minden szülő dagadó mellekkel érkezik az évzárókra, ahol az elit csemete átveheti a szorgos munkájáért járó díjakat, az egész iskola és a szülők előtt. Jó dolog ez részben, hiszen van akit ez tényleg motivál. Büszkén megy és veszi át a jutalom könyveket, fagyi jegyeket, dícséreteket. Én is büszke vagyok minden évben mikor valamelyik gyerkőcöm kilépdelhet oda, és elismerik a munkáját. De ilyenkor eszembe jut. Mi van a többi gyermekkel? Ők is dolgoztak. Ők is küzdöttek. Sok esetben többet, mint egy-egy kitűnő tanuló diák. Mert ők tanultak otthon , délután, este, hétvégén. De nem sikerült a kitűnő bizonyítvány. Mi lesz az eredménye? Csalódás. Nagyon szuper kezdete az önbizalom lerombolásának. Amit aztán majd felnőttként kezdhet újra felépíteni az ember. 

Arról nem is beszélve, hogy nem egy olyan párbeszédet hallani , ahol anyuka/apuka elmondja a csemetének, hogy "szégyent ne hozz ám rám", "ajánlom, hogy meglegyen az az ötös", "mit fog szólni a Pistike anyukája, ha te nem kapsz könyvet?" és hasonlók. 

Akkor most kiért is folyik a küzdelem? A gyerekért, hogy jól tanuljon és esélye legyen tovább tanulni, vagy szakmát tanulni, majd egy jó állást találni, amiből jó esetben meg is élhet? 

Vagy a szülők harca ez? 

Melyikőnk a jobb szülő? Ki teljesített jobban? Ki menedzselte jobban a gyerekét?

 A kitűzött cél 

Felnőttként vissza gondolva az iskolára, jobban örültem volna, ha már akkor tudom mit szeretnék vele elérni. Ezért mi ezt az irányt követjük. Hogy mi a CÉL? 

Általános iskolában még nem sokan tudják mit szeretnének csinálni ha felnőnek, de egy irányt azért lehet már akkor választani. Szülőként felelősségünk, hogy tudjuk, lássuk, hogy a gyermekünk mire képes, mi az amit szeret és minden lehetőséget felvázolni neki, megmutatni, hogy később kiválaszthassa mi az ami a legjobban érdekli. Ennél többet szerintem nem lehet adni egy gyereknek, hogy opciókat adunk a kezébe. Megmutatni mit csinál egy építész, vagy egy asztalos. Mivel foglalkozik egy bankár, vagy hogyan dolgozik egy villanyszerelő. Milyen az élet egy állatkórházban, ha éppen állatorvos szeretne lenni, vagy milyen lehetőségei vannak egy programozónak. És persze sorolhatnám.... Rengeteg szakma, rengeteg lehetőség, rengeteg életút. 

Éppen ezért fontos belegondolni, hogy megéremli-e a gyerek a megszégyenítést egy gyengébb bizonyítvány esetén, ha tudjuk, hogy ő azért a legtöbbet hozta ki magából? 

Szerintem nem. Egy gyerek sem érdemli meg. Lehet, hogy az a gyerek nem lesz atomfizikus (bár ugye ezt is megcáfolták már a történelemben), vagy nem lesz orvos. De lehet,hogy talál magának egy olyan szakmát ami boldoggá teszi, és képes lesz az önálló, boldog életre. A mai világban már nem gondolom, hogy fontos lenne egy szakma presztízse. Voltak időszakok pl. mikor a tanárokat nem tisztelték a munkájuk miatt. "Ja te csak egy pedagógus vagy?" De lásd most Finnországban éveket kell várnia egy pályakezdőnek, hogy elhelyezkedhessen, nem lehet akárki pedagógus. Tisztelik, megbecsülik a szakmát.

Itthon sokszor hallom, hogy alábecsülik a szakembereket. Közben pedig nem találni jó asztalost, festőt, kőművest. 

Figyeljünk a gyerekre! Figyeljünk arra, hogy ő mit szeretne, mit tud, mi az ami boldoggá tenné. Hiszen később úgyis csak ez számít majd nem? 

https://www.facebook.com/neveloanyu/

Pussz Nektek

NevelőAnyu